A szó gyűlöletes volta ellenére, amellyel a rossz politikusok visszaéltek és ezzel lejáratták, az anarchizmus mindig is reformista volt, és soha nem is lehet más. Mi szívesebben használjuk a reformer kifejezést, hogy minden lehetséges módon elkerüljük, hogy összetévesszenek minket azokkal, akiket hivatalosan "reformistáknak" neveznek, akik apró s gyakran csupán látszólagos javulással akarják elviselhetőbbé tenni, vagyis megszilárdítani a jelenlegi rendszert, vagy jóhiszeműen azzal áltatják magukat, hogy a panaszolt társadalmi bajok eltüntethetők, s ha elméletben nem is, de legalább a gyakorlatban elismerik és tiszteletben tartják azokat az alapvető politikai és gazdasági intézményeket, amelyek e bajoknak az okai és tartópillérei. De mindenképpen reformokról van szó, a lényegi különbség viszont a reform jellegében van és abban, hogy ki milyen módon kívánja elérni az új társadalmi formát.

      A forradalom, a szó történeti értelmében, az intézmények gyökeres reformját jelenti, ami rövid idő alatt valósul meg, a hatalom és az intézményes előjogok ellen irányuló erőszakos népi felkelés révén; mi azért vagyunk forradalmárok és felkeléspártiak, mert a jelenlegi intézményeket nem megjavítani akarjuk, hanem teljesen le akarjuk rombolni őket, megszüntetve az embernek emberek feletti uralma és a mások munkáján való élősködés minden formáját; mert ezt a lehető legrövidebb időn belül akarjuk megvalósítani, és mert meggyőződésünk, hogy az erőszak által született intézmények erőszakkal tartják fenn magukat, és csupán elégséges mértékű erőszak előtt hátrálnak meg.

      Ahhoz azonban, hogy kitörjön a forradalom, nem elég akarni, hogy legyen. Akkor hát várjunk tétlenül, amíg az idő megérik?

      És vajon a győzelmes felkelés után egy csapásra megvalósíthatjuk vágyainkat, és a jelenlegi tőkés kormányzatok poklából szinte a csodával határos módon átlépünk a szabadságelvű kommunizmusba, amelyben a többi emberrel vállalt érdekközösségben az egyén teljes szabadsága megvalósul?

      Ez olyan vágyálom, ami csak a tekintélyelvű pártok soraiban születhet meg, akik a tömegeket nyersanyagnak tekintik, melyet a hatalom birtokosa rendeletekkel, a puskák és a bilincs erejével tetszése szerint formálhat.

      Az anarchisták azonban nem táplálhatnak efféle illúziókat. Nekünk szükségünk van az emberek egyetértésére, ezért propagandával és a példa erejével meg kell győznünk, nevelnünk kell őket, és úgy kell alakítani az emberek környezetét, hogy a nevelő szó egyre több emberhez eljuthasson.

      A történelemben, akárcsak a természetben, a fejlődés mindig fokozatos. Ahogyan a gát egyszer csak átszakad (vagyis egy szempillantás alatt, de mindig csak egy bizonyos idő elteltével), vagy mert olyan sok víz gyűlt össze, hogy a nyomás már legyőzi az elébe állított akadályt, vagy mert az anyagát alkotó molekulák fokozatosan széthullanak, úgy törnek ki a forradalmak is, mert a társadalmi átalakulást igénylő erők addig növekednek, amíg elegendő erőt képeznek a fennálló kormányzat megdöntéséhez, és ahhoz, hogy a konzervatív erők - belső okok miatt - egyre inkább elveszítsék erejüket.

      Mi reformerek vagyunk ma annyiban, amennyiben igyekszünk megteremteni a legkedvezőbb körülményeket és a lehető legtudatosabb és legnagyobb számú emberi feltételt ahhoz, hogy megfelelően irányíthassuk a népi felkelést; reformerek leszünk holnap, a győzelmes felkelés, a kivívott szabadság másnapján, amennyiben minden, a szabadság viszonyai között megengedhető eszközzel, vagyis propagandával, jó példával és akár erőszakos ellenállással is mindennel szemben, ami korlátozni akarja szabadságunkat, tehát minden eszközzel igyekszünk minél több embert megnyerni eszméinknek.

      De sohasem fogjuk elismerni - és e tekintetben a mi reformizmusunk kétségkívül különbözik attól az úgynevezett "forradalmiságtól", ami Mussolini vagy mások szavazatszedő urnáiban végzi - az intézményeket, s a lehetséges reformokat azzal a szellemmel valósítjuk meg, illetve vívjuk ki, amellyel az ellenségtől elhódított területet elvesszük, hogy tovább nyomulhassunk előre, és mindig is ellensége leszünk mindenféle kormánynak, legyen az a mai monarchikus vagy a holnapi köztársasági vagy bolsevik kormány.

---

(*) Eredeti címe: Gradualizmus. Pensiero e Volontà, 1925. október 1.

---

A viták során, amelyeket az anarchisták az anarchizmus megvalósítása, illetve megközelítése legmegfelelőbb taktikájáról folytatnak - és ezek hasznos, szükséges viták, ha a kölcsönös türelem és kölcsönös bizalom táplálja őket, s ha nem merülnek bele gyűlöletes személyi kérdések megtárgyalásába -, gyakran megesik, hogy egyesek szemrehányó hangon másokat gradualistának, vagyis a fokozatos fejlődés hívének neveznek, ők pedig úgy utasítják vissza ezt a minősítést, mintha becsületsértés lenne.

      Pedig az a helyzet, hogy a szó valódi értelmében mindnyájan gradualisták, a fokozatosság hívei vagyunk, és már elveink logikája szerint is annak kell lennünk, ha nem is egyforma mértékben.

      Igaz, hogy bizonyos szavak, különösen a politikában, folytonosan változtatják értelmüket, és gyakran más, az eredeti logikus, természetes értelmükkel homlokegyenest ellentétes jelentést nyernek.

      Jó lenne megfékezni azt a rendszert, hogy a szavakat jelentésüktől eltérően használjuk, mert ez rengeteg zavar és félreértés forrása lehet. De ki tudja ezt megtenni, különösen, amikor a jelentésváltozás azért jön létre, hogy a botcsinálta politikusok szép szavakkal leplezzék gonosz szándékaikat?

      Így aztán valóban előfordulhat, hogy a gradualista szó, ha az anarchistákra vonatkoztatva használják, tényleg azokat fogja jelölni, akik a célok fokozatos, a lehetőségeknek megfelelő megvalósítására hivatkozva végül meg sem mozdulnak, vagy éppen az anarchia megvalósításával ellenkező irányba indulnak. Ebben az esetben valóban el kell utasítani ezt a minősítést; de a fokozatosság elve akkor is érvényes marad: mert a természetben, az életben minden fokonként történik, és a mi esetünkre alkalmazva ez annyit jelent, hogy az anarchia is csak fokozatosan valósulhat meg.

      Az anarchizmus, mint mondottam, szükségszerűen gradualista.

      Az anarchiát felfoghatjuk úgy is, mint az abszolút tökéletesség állapotát, és helyes, ha ez a felfogás, mint a lépteinket irányító eszmei világítótorony, mindig jelen van gondolkodásunkban. De az is nyilvánvaló, hogy ezt az ideált nem lehet egy csapásra megvalósítani, egyetlen ugrás révén, mellyel a jelen helyzet poklából az áhított paradicsomba jutunk.

      A tekintélyelvű pártok, vagyis azok, amelyek erkölcsösnek és a siker lehetséges útjának hiszik, hogy egy bizonyos társadalmi rendet ráerőszakolhatnak az országra, bizonyára azt remélik (mely hiú reménység!), hogy ha majd a hatalom birtokosai lesznek, törvény, rendelkezések és csendőrség segítségével tartósan alávethetnek mindenkit saját akaratuknak.

      Ilyenfajta remények és törekvések azonban az anarchistáknál el sem képzelhetők, mert ők semmit sem akarnak másokra ráerőszakolni, legfeljebb csak a szabadság tiszteletben tartását, és eszményeik megvalósítása érdekében a meggyőzésre és a szabad együttműködés bebizonyosodott előnyeire számítanak.

      Ez nem jelenti azt, hogy én azt hinném (amint eszméimet vitatva, egy kevéssé tájékozott és lelkiismeretes reformista újság adta a számba), hogy az anarchizmus megvalósítására addig kell várnunk, amíg mindenki anarchista lesz. Éppen ellenkezőleg, én azt hiszem, és ezért vagyok forradalmár, hogy a jelen viszonyok között csupán egy különleges körülmények hatása alatt formálódó szűk kisebbség juthat el az anarchia megértéséig, és hiú ábránd volna valamiféle általános áttérésben reménykedni, ha nem változik meg a társadalmi közeg, amelyben a tekintélyuralom és a sokféle előjog háborítatlanul virágzik. És éppen ezért azt hiszem, hogy mihelyt lehetséges, vagyis mihelyt elegendő szabadságot vívtunk ki, és valahol egy eléggé erős és nagyszámú anarchista mag alakul ki, amely már önmagában is elégséges, de képes hatását a környezetére is kisugározni, azonnal szerveződnünk kell annak érdekében, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk az anarchiát, illetve annyit belőle, amennyire időről időre lehetőség kínálkozik.

      Miután nem nyerhetünk meg mindenkit egyszerre eszméinknek, valamint a túlélés és a propaganda érdekében nem különülhetünk el, meg kell találnunk a módját, hogy az anarchiából a lehető legtöbbet valósítsuk meg azok között, akik nem anarchisták, vagy csak bizonyos mértékig tekinthetők annak.

      A kérdés tehát nem az, hogy fokozatosan kell haladnunk vagy sem, hanem hogy milyen úton juthatunk el a leggyorsabban és a legbiztosabban eszméink megvalósulásához.

      Ma ezt az utat az egész világon az erőszak és a hibák hosszú sorozata árán megszerzett előjogok zárják el előlünk, olyan osztályok, amelyek az ezen előjogokból származó intellektuális és technikai erőfölényen túlmenően, pozícióik megvédéséhez az elnyomott osztályokban toborzott nyers erővel is rendelkeznek, s ezt szükség esetén lelkiismeret-furdalás nélkül, korlátlanul felhasználják, ezért forradalomra van szükség, ami lerombolja az erőszakállamot, melyben ma élünk, és lehetővé teszi, hogy békés fejlődés útján egyre több szabadságjogot, igazságot és egyre nagyobb szolidaritást valósíthassunk meg.

      Milyen legyen az anarchisták taktikája a forradalom előtt, alatt és után?

      Hogy a forradalom előtt mit kellene tenni azért, hogy előkészítsük és megvalósíthassuk, a cenzúra miatt talán ki sem mondhatnánk; ez mindenképpen olyan téma, amit az ellenség jelenlétében nem lenne jó megvitatni. Azt azonban bizonyára elmondhatjuk, hogy maradjunk azok, akik vagyunk, fejtsünk ki propagandát és neveljünk, amennyire csak erőnkből telik, hogy kerüljünk mindenfajta egyezséget az ellenséggel, és legalább lelkileg álljunk készen arra, hogy minden kínálkozó alkalmat megragadjunk.

      A forradalom alatt?

      Kezdjük azzal, hogy a forradalmat egyedül nem tudjuk megvívni; és az anyagi erő kérdésétől eltekintve sem lenne kívánatos, hogy egymagunk cselekedjünk. Ha ugyanis nem lendülnek mozgásba az ország összes szellemi erői, s velük a népben rejtetten vagy nyíltan meglevő érdekek és törekvések, a forradalom elvetél. Abban a kevéssé valószínű esetben viszont, ha egyedül is győzni tudnánk, képtelen helyzetbe kerülnénk, ugyanis vagy arra kényszerülnénk, hogy parancsoljunk, hogy másokat erőszakkal kényszerítsünk, ez pedig azt jelentené, hogy nem vagyunk többé anarchisták, és azzal, hogy parancsolunk, magát a forradalmat pusztítanánk el: vagy pedig, hogy "gyávaságból ezt visszautasítsuk", vagyis háttérbe vonulnánk, és hagynánk, hogy mások a miénkkel ellentétes céloktól vezérelve kihasználják, amit létrehoztunk.

      Tehát minden létező haladó erővel, minden élenjáró párttal egyetértésben kell cselekednünk, be kell vonnunk a forradalomba, fel kell ráznunk, érdekeltté kell tennünk a nagy tömegeket, és hagynunk kell, hogy a forradalom, amelynek mi csak az egyik tényezője leszünk, elvégezze, amit tud.

      Ezért persze még nem kellene lemondanunk sajátos célunkról: ellenkezőleg, szilárd egységben kell maradnunk, és láthatóan különböznünk kell a többiektől, hogy harcoljunk programunk megvalósításáért: a politikai hatalom megszüntetéséért és a tőkés tulajdon kisajátításáért. És ha erőfeszítéseink ellenére új hatalmak jönnek létre, amelyek gátolni akarják a népi kezdeményezést és saját akaratukat akarják érvényre juttatni, nekünk sohasem szabad részt vennünk ebben, sem elismernünk őket, hanem arra kell törekednünk, hogy a nép tagadja meg tőlük a kormányzáshoz szükséges eszközöket, vagyis a katonákat és az adófizetést; azon kell lennünk, hogy ezek a hatalmak ne tudjanak megerősödni, hanem maradjanak gyengék egészen addig, amíg le lehet őket verni. Mindenképpen sürgetni és követelni kell, esetleg erőszakkal is, teljes autonómiánkat és a jogot, valamint az eszközöket, hogy a magunk módján szervezkedhessünk és alakíthassuk ki módszereinket.

      És a forradalom után, vagyis a fennálló hatalom bukása, a felkelő erők végső győzelme után?

      Itt lép ténylegesen a színtérre a gradualizmus.

      Foglalkoznunk kell az élet minden gyakorlati kérdésével: a termeléssel, az árucserével, a közlekedéssel, az anarchista csoportok és valamely hatalom fennhatósága alatt élő csoportok viszonyával, a közösségi és az egyéni normák szerint élő emberek kapcsolatával, a város és a falu viszonyával, a természeti források és a nyersanyagok mindenki számára előnyös hasznosításával, az ipari és a mezőgazdasági termelés olyan megosztásával, ami figyelembe veszi a különböző területek természeti adottságait, a közoktatással, a gyermekek és a magatehetetlenek gondozásával, a közegészségügyi és orvosi ellátással, a közbűntényesek és az olyan veszélyesebb bűntetteket elkövetőkkel szembeni védekezéssel, akik pártok vagy egyes emberek érdekeinek szolgálatába szegődve ismét megkísérlik elfojtani mások szabadságát stb. És minden egyes kérdésben nem egyszerűen a gazdaságosabb, hanem az olyan megoldásokat kell előnyben részesíteni, amelyek jobban megfelelnek az igazság és a szabadság követelményeinek, és lehetővé teszik a további fejlődést. Ha úgy adódik, a gazdasági előnnyel szemben is az igazságot, a szabadságot, a szolidaritást kell érvényre juttatni.

      Nem szabad arra törekedni, hogy mindent leromboljunk, mondván, hogy a dolgok úgyis maguktól helyreigazodnak. Mai civilizációnk sok ezer éves fejlődés eredménye, amely egyfajta módon már megoldotta a gyakran igen szűk területen összezsúfolódott sok millió ember együttélésének a problémáit és növekvő, egyre bonyolultabb szükségleteik kielégítését. Előnyei azonban jelentősen csökkentek - sőt, nagy tömegek számára meg is szűntek - azáltal, hogy a fejlődés az uralkodó rétegek fensőbbségének és érdekeinek a nyomása alatt ment végbe. Ha azonban megszüntetjük a fensőbbségeket és az előjogokat, a megszerzett előnyök továbbra is fennállnak, hiszen ezek az embernek az ellenséges természet erői felett aratott győzelmének az eredményei, régi, letűnt nemzedékek felgyűlt tapasztalatai, a hosszú együttélés során és egymás kölcsönös támogatása kipróbált előnyeiből kialakult társadalmasodási szokások - így nemcsak lehetetlen, de ostobaság is lenne lemondani róluk.

      Harcolnunk kell tehát a fensőbbségek és az előjogok megdöntéséért, de élnünk kell a civilizáció összes jótéteményével; és nem szabad lerombolnunk semmit, ami, ha nehézkesen is, emberi szükségleteket elégít ki. Addig legalábbis nem, amíg nem tudjuk jobbal helyettesíteni.

      Miközben nem ismerünk megalkuvást a kényszer és a tőkés kizsákmányolás egyetlen formájával szemben sem, toleránsnak kell lennünk az emberek különböző csoportjaiban uralkodó társadalmi felfogásokkal szemben, amennyiben azok nem sértik mások szabadságát és egyenlő jogait; be kell érnünk a fokozatos fejlődéssel annak mértékében, ahogy az emberek erkölcsi felemelkedése megvalósul és növekednek az emberiség rendelkezésére álló anyagi és szellemi eszközök - miközben természetesen minden lehetségest elkövetünk - tanulással, munkával, propagandával -, hogy meggyorsítsuk a fejlődést a mind nemesebb eszmények megvalósítása érdekében.



A fentiekben inkább problémákat vázoltam fel, nem azok megoldását; de úgy vélem, sikerült röviden ecsetelnem azokat a szempontokat, amelyek a megoldás kutatásában és alkalmazásában vezethetnek bennünket. A megoldás bizonyára sokféle lesz és változik a körülmények szerint is, de - amennyiben rajtunk áll - mindig az anarchia alapelveinek megfelelően kell alakulnia: vagyis annak szem előtt tartásával, hogy ember ne parancsoljon embernek és az egyik ember ne zsákmányolja ki a másikat.

      Feladatunk tehát az, hogy gondolkozzunk, tanuljunk és készüljünk - s mindezt haladék nélkül, nagy odaadással tegyük -, mert az idő felgyorsult, és készen kell állnunk bármely eshetőségre.


(Fordította: Peredi Mária. A fordítás alapja: Errico Malatesta: Il gradualismo anarchico. In: Errico Malatesta: Rivoluzione e lotta quotidiana. Vicenza, Antistato, 1982. 245-259. o.)