John Lydon: ROTTEN (részlet, 143.-145. oldal) Fordította: cTG "Sid és én elköltöztünk Chealsea-be egy helyre, amit Cloisternek (Kolostor) neveznek. A Pistols tagjai voltunk, de se pénzünk nem volt, se lakni nem tudtunk sehol. Nagyon ki voltunk mar attól, hogy örökké szét akartuk gecizni az embereket; az embereknek meg tõlünk volt nagyon ki a fasza. Beültünk Malcolm irodájába, gyakorlatilag egész napra, és jeleztük neki, hogy nem ártana szerezni egy olyan helyet, ahol meg lehetne húzni magunkat egy idõre. Végül is bevitt minket a Chelsea Cloisterbe, ami híven tükrözte a nevét – egy kikészült, undorító, öreg, perverz hely. A bejárati rész bûzlött, mint a rohadt pinaszag. Mint egy zárda, néhány méteres kis szobákkal, csappal és W.C.-vel. Kint volt a King's Road-on, ahol éjszaka aztán végképpen nem volt mit csinálni. Pénzunk nem volt, így aztán soha nem mehettünk sehova. Egy este aztán találkoztam egy elsõbálozóval. Kiszúrt az utcán, mikor éppen lopni mentem valamelyik boltba. Így szólt az autójából: "Oh, Ön, nem esetleg az a bizonyos Johnny?" "Hogyne, én vagyok kedvesem! Miben állhatok a szolgálatára magácskának?" "Egy mesés bankettet rendezünk. Önnek egyszerûen jönnie kell. Hozza az összes barátját, olyan vidám, hagyományos kis ugratás lesz." Egy romlott, gazdag kis leányka volt, aki azt ünnepelte, hogy eladósorba került, és az ennek örömére rendezett bálon a hosszú báli ruhájukat viselhették a megjelent kiskurvák, és bemutatták õket az összes megfelelõ, partiképes fiatalembernek - természetesen az õköreikbõl. Szóval meghívott engem, Sidet és Nancyt. Kibaszott kurva jó volt! Ez volt az egyetlen eset, amikor is valóban élveztem Nancy társaságát, ugyanis olyan igazán gusztustalan volt azon az estén. A szuper-elegáns Wedgies nevû night clubba vittek, ahova csak az ultragazdagokat engedték be. Volt néhány királyi sarj is ott, azon az estén. Ott volt Prince Andrew és David Frost, meg egy csomó ocsmány öreg nõ tiarában (fejdísz), akik üvegrepesztõen magas hangszínen nyávogtak. Úgy néztünk ki, mint akik valójában voltunk: néhány fiatal gyerek az utcáról. Rongyokba voltam öltözve, jó öreg, használt rongyokba. Sid valami olyasmiben volt, mint egy bõrdzseki, csak egy ujja hiányzott. Nancy hugyos harisnyában. Soha nem törõdött a tisztasággal, olyan koszosak voltak a lábai, hogy látszott rajtuk, hova csöpögött a pisi, mikor vizelt. Csak nyakkendõvel lehetett bemenni. Nem volt rajtam póló, csak egy nyakkendõés egy öreg, használt, széttépett öltöny. Sidnek nem volt nyakkendõje, így õa cipõfûzõjét használta nyakkendõ gyanánt - izgalmas, klasszikus ötlet. Szokások összetörve, minimum félredobva. Be kellett, hogy engedjenek bennünket, ugyanis bennfentesekkel voltunk. A bankett fent volt az elsõ emeleten a nagy bálteremben, és rengeteg volt a kaja. Azt terveztem, hogy olyan leszek, mint egy tábornok, aki harcba vezeti a katonáit. Elõször rárontottunk a kajára, mert éhesek voltunk. Nem problémáztunk mindenféle kés-villával. Belenyúltunk a kezünkkel, aztán mint a disznók. Aztán irány a bár, táncolás, majd vissza a kajához, és aztán újra a bár. Rengeteg ingyenpia volt. Valami idejétmúlt Euro-Disco zene szólt, olyan Giorgio Moroder anyag, a ráéneklõs néger szarok nélkül. Felkértem David Frostot egy táncra, de nem igazan sikerült bevágódnom nála. A beképzelt genya a tévébõl, aki keresztbetett lábakkal, megállás nélkül fröcsögi a nyálát. Mindenesetre mi imádtuk a dolgot, és szerencsésen vérig sértettünk egy csomó mindenkit a felsõ tízezerbõl. Azt hiszem, elég világosan látható, hogy mi volt az oka, hogy nem nagyon hívogattak ilyen, és ehhez hasonló bankettekre bennünket. Szemmel láthatóan jól megbotránkoztattuk a kis elsõbáloskákat. Dehát ettõl borzongtak meg olyan igazán ezek a kis cuncimókusok - mikor is megjelent a körükben Johnny Rotten. Soha nem láttam azelõtt azt a csajt, aki bevitt. Csak egy genya kis kurvácska volt, aki mindent vissza akart adni anyucinak és apucinak. Azt akarta, hogy kidisznólkodjuk magunkat. Bizonyos távolságból követett bennünket, és hisztérikusan visongott, és röhögött hozzá: "Csak tudnám, hogy ki engedte be ide ezeket!" De az anyja, valami hercegnõ, volt az igazi ütés: egy eszméletlenül öreg, tiarás vén kurva. A biztonsági õrök követtek bennünket, akárhova mentünk. Voltak bent fotósok is, de láttam, hogy a biztonsági gyerekek szépen lekapcsolták õket, ha rólunk akartak felvételt készíteni. Nem akarták, hogy kitudódjon, hogy mi is részt vettünk ezen a estélyen. Ez egy nagyon egyértelmû, kis finom gesztus volt. Eszméletlen, hogy mekkora a manipuláció ezeknél a felsõ rétegeknél. Ez része annak a komédiának, ahogy az életüket élik, és arra szolgál, hogy ne engedje kitudódni róluk azt, hogy milyen mocskos disznók is valójában. Az életmód, ahogy ezek élnek, megszégyenítené a legmocskosabb punk bandát, vagy punk koncertet is. Ez egy szakadt világ. Hihetetlen, micsoda piamennyiséget képesek ezek lenyelni, sokkal többet, mint a legkeményebb melós alkoholista. Dehát ezek profik, és reggelenként úgynevezett kijózanító kúrát tartanak. Kiverte a szemem a rengeteg kábítószer - szmokingos és csokornyakkendos dzsentlemenek a sarokban szipákolták az anyagot. Több, mint négy óráig voltunk bent a bálban. Ez volt az a különösen ritka eset, és egyetlen jó dolog, ami valaha is történt a Cloisterben."

Rotten és Sid (157.-158.oldal) "...Tinédzserek voltunk, tinédzser zenét játszottunk. Nem volt egy kifinomult zene, az biztos. Ami arra késztetett, hogy Sidet behozzam a bandába az az volt, hogy a csávó külsõleg nagyon ráérzett a dolgokra, csak egy volt a baj: Sid Johnny Rotten másolattá vált. Mást nem másolhatott, mivel egész Brittanniában azt hiszem mi voltunk az egyetlen rövid hajú zenekar. A többiek továbbra is lobogó sörénnyel játszottak, és élvezték a fényözönt. Mi távol maradtunk ettõl, és Sid velünk tartott. Egyébként én voltam az, aki munkát szerzett Sidnek a szex-shopban, így aztán rendszeresen járhatott a bulikra. A Pistols tönkretette õt. És õ képtelen volt ezt felfogni. Sokkal klasszabb gyerek volt közönségként, mint bandatagként. Soha nem volt képes felfogni, hogy mirõl is volt szó valójában. Úgy gondoltam, hogy egyrészt a zenekarba való, másrészt pedig a banda könnyen befogadja. Meg se fordult a fejemben, hogy egyszerûen hülye. Attól a pillanattól, hogy Sid a Sex Pistols tagja lett, felemésztette az irigység. Õ akart lenni a központ. Nem lehetett nem meglátni a dolgot. Az egész ügy visszanyúlik azokra az iskolai idõkre, amikor még a divat volt a mindenünk. Rá örökké fel kellett figyelnie az embereknek. Mint mikor a körmét lakkozta, meg ilyenek. Az kellett, hogy milliók szeressék, és rajongjanak érte. Mindent megpróbált a Rotten nélküli Rotten megteremtéséért. Csupán azt nem értette, hogyha el is veszi tõlem Rottent, mint fazont, az csupán az én alteregóm volt. Ha-ha-ha!! Azt hitte, hogy lejárathat, mint csalót. Ilyen primitív szinten volt csak képes gondolkodni. Nagyon rosszul látta a dolgokat, ráadásul teljesen Nancy rabjává vált. "Te vagy a sztár, Sid." "Én vagyok. Nekem kell lennem. Nancy megmondta." Eleinte Sid gyakorolt, és próbált megszólalni. Aztán egyszer csak elõjött ezzel a szörnyû Ramones beállással - a szétrepedésig széttett lábakkal. Utánozta a Ramones basszgitárosát. Aztán egy nap szépen leültünk, és elmagyaráztuk neki, hogy "Nem! Ezt nem lehet csinálni!" Alakítsd ki a saját stílusod, ne pedig szolgaian utánozz másokat. De ekkor kibújt Sidbõl a divatgyerek. "Ó, mindenki ezt csinálja." A kurva életbe! Akkor hazament kicsit átgondolni a dolgokat, és másnap már vissza is jött az új fazonnal: engem majmolt. "Ó, én ezt jobban éneklem." "O.K. énekeld. Most akkor pedig írj valami számot nekünk." "Duuhhh!" Csend. Megfordult, és kiment. A végére nagyon megközelített. Mikor meghallottam Sid "My Way" verzióját, mintha magamat hallottam volna. Volt benne egy Sid által írt sor: "What a prat, Who wears silly hats?"** Ez rólam szólt. Szerencsétlen ember. Gyûlölte a kalapgyûjteményem - a legdivattalanabb dolgot, amit a világ valaha látott. Keménykalapok és társai, olyan dolgok amiket kirakodó vásárokon és a szemétbol szedtem össze..." ** Szó szerinti fordítás: Micsoda barom, aki hülye kalapokat visel. Steve Jones: "...Mint fiatalkorú bûnözõnek bûntetett elõéletem volt - tizennégyszer ítéltek el. Másfél évig kellett javító-nevelõ tanfolyamra járnom, de soha nem lettem bebörtönözve. Amit 17 éves koromig csináltam, az csupán fiatalkorú bûnözésnek számított. Az ellopott zenekari felszerelések miatt kaptam rendszerint. Tizennyolc éves kor után azonban már ezekért a dolgokért börtön jár, és a Sex Pistols volt az, ami megmentett ettõl." "Miután a banda mûködött, nem loptam annyit többé. Egészen rendbetett. ...Élveztem a "Bollocks" album felvételét. Emlékszem, mikor egy este éppen valami gitár bejátszással voltam elfoglalva, hallottam a rádióból: Elvis meghalt. Tisztán emlékszem a dologra, mivel egyáltalán nem voltam szomorú. Annyi volt az egész amit kiváltott belõlem, hogy gondoltam, legjobb lesz visszamenni a stúdióba, és folytatni a gitár rájátszást. Senkit sem érdekelt Elvis Presley, minket meg különösen nem, szartunk rá..." ...Sid le akart jönni, és rá akart játszani az albumra, de mi amit csak tudtunk mindent elkövettünk, hogy távol tartsuk a stúdiótól. Szerencsére pont ekkor volt májgyulladása. Nem hagyhatta el a kórházat, és ez marha jó dolog volt. Valahogy azonban mégiscsak levergõdött néhányszor, és rájátszott a "God Save the Queen"-re és a "Bodies"-ra. Rányomatta azt a fingszerû, zörgõ basszusát, és mi hagytuk. Mikor elment én újra rájátszottam a basszust a felvételre, az övét pedig ahogy tudtam, lehalkítottam. Szerintem Sid játéka alig-alig hallható csak ezekben a számokban..."