Anarchia
2004.08.24. 21:46
Ez 1 jó cikk....és elég hosszú
ALEXANDER BERKMAN:
Az anarchizmus ábécéje
Előkészítés
– Készülj a forradalomra! – kiáltja a barátod. – Lehetséges ez? – Igen. Nemcsak lehetséges, hanem tökéletesen szükséges is. – Titkos készülődésre gondolsz, fegyveres bandákra, a harcot vezető férfiakra? – kérdezed. – Nem barátom, egyáltalán nem. Ha a társadalmi forradalom csak utcai harcokat és barikádokat jelent, akkor a felkészülés azt jelentené, amire gondolsz. De a forradalom nem azt jelenti; legalább is a fegyveres harc szakasza a legkisebb és legkevésbé fontos része.
Az az igazság, hogy a modern időkben a forradalom többé már egyáltalán nem is a barikádokat jelenti. Ez már a múlté. A társadalmi forradalom teljesen más és sokkal lényegesebb dolog, a társadalom egész életének az átszervezését foglalja magába. Beláthatod, hogy ezt semmiképpen sem lehet puszta fegyveres harccal elérni.
Természetesen a társadalmi újjáépítés útjában álló akadályokat el kell távolítani. Ez azt jelenti, hogy az újjáépítés eszközeit a tömegeknek meg kell szerezniük. Ezek az eszközök pillanatnyilag a kormány és a kapitalizmus kezében vannak és ellenállást fognak tanúsítani minden olyan próbálkozással szemben; az ellenállás pedig harcot jelent. De ne feledjük, hogy nem a harc a fő dolog, nem ez a cél, miként a forradalom sem az. Ez csupán az előszó, a forradalom előzménye.
Nagyon fontos, hogy ezt világosan lássuk. A legtöbb embernek igen zavaros elképzelései vannak a forradalomról. Az ő számukra a forradalom csupán harcot jelent, tárgyak összezúzását, rombolását. Ez ugyanaz, mintha munkához készülődve feltűrnénk az ingujjunkat, és ezt tekintetnénk magának az elvégzendő munkának. A forradalom harcos része csupán az ingujjunk feltűrése. A valódi, tényleges feladat még előttünk áll.
Mi is ez a feladat? – A meglévő körülmények elpusztítása – válaszolod. – Igaz. Azzal azonban a körülményeket még nem pusztítjuk el, ha tárgyakat körünk-zúzunk. Ha a gyárakban és üzemekben szétverjük a gépeket, azzal még nem tudjuk elpusztítani a bérrabszolgaságot. És nem pusztítjuk el a kormányt, ha felgyújtjuk a Fehér Házat.
Ha a forradalomról az erőszak és a pusztítás keretei között gondolkodunk, akkor félreértjük és meghamisítjuk a lényegét. Ez a felfogás a gyakorlati megvalósítás esetén szükségképpen katasztrofális eredményekhez vezet.
Amikor egy olyan nagy gondolkodó, mint Bakunyin, a híres anarchista a forradalomról mint pusztításról beszél, akkor arra a hatalomra és engedelmességre utal, amit el kell pusztítani. Ezért fogalmazott úgy, hogy a rombolás építést jelent, ugyanis valamely hamis hiedelem megsemmisítése a legkonstruktívabb tett.
Az átlagember – és túlságosan gyakran még a forradalmár is – gondatlanul úgy beszél a forradalomról, mintha az kizárólag a szó fizikai értelmében vett rombolást jelentené. Ez téves és veszedelmes nézet. Minél hamarabb megszabadulunk tőle, annál jobb.
A forradalom, és különösen a társadalmi forradalom nem pusztítás, hanem építés. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni és ha nem ismerjük fel világosan, akkor a forradalom csupán pusztító erőszak kíséri, de úgy is fogalmazhatunk, hogy egy régi ház helyében egy új építése pusztítás, hiszen először le kell bontani a régit. A forradalom egy evolúciós folyamat betetőzése. Heves felfordulással kezdődik. Feltűrjük az ingujjunkat és felkészülünk a tényleges munkára.
Valójában ha átgondoljuk, hogy mi a társadalmi forradalom feladata, mit kell megvalósítania, felismerjük, hogy nem pusztítani, hanem építeni akar.
Mi az, amit el kell pusztítani?
A gazdagok vagyonát? Nem, mert azt szeretnénk, ha gazdagságukat az egész társadalom élvezné.
A földet, a mezőket, a szénbányákat, a vasutakat, gyárakat, üzemeket és üzleteket? Mindezt mi nem akarjuk elpusztítani, hanem az egész nép javára kívánjuk hasznosítani.
El akarjuk pusztítani a távírót, a telefont, a hírközlés eszközeit? Nem, hanem azt akarjuk, hogy szolgálják mindenkinek a szükségleteit.
Akkor a társadalmi forradalom mit akar elpusztítani? Nem pusztítani akar, hanem a dolgokat a köz javára akarja átvenni. A viszonyokat kívánja átszervezni a köz érdekében.
A forradalom célja nem a pusztítás, hanem az újjáteremtés és az újjáépítés.
Ezért van szükség a felkészülésre, hiszen a társadalmi forradalmár nem bibliai Messiás, aki küldetését egyszerű kiáltvánnyal vagy paranccsal valósítja meg. A forradalom az emberek kezével és agyával dolgozik. És az embereknek meg kell érteniük a forradalom céljait ahhoz, hogy képesek legyenek megvalósítani. Tudniuk kell, hogy mik ezek a célok és hogyan lehet őket elérni. A megvalósítás módját pedig az elérendő célok fogják megmutatni. Hiszen a cél határozza meg az eszközt, miként el kell vetnünk a magot is, ha majd le akarjuk aratni a termést.
Akkor vajon hogyan kell felkészülnünk a társadalmi forradalomra?
Ha az a célunk, hogy biztosítsuk a szabadságot, akkor meg kell tanulnunk hatalom és kényszer nélkül élni. Ha békében és összhangban akarunk élni embertársainkkal, akkor magunknak is, nekik is a testvériséget és az egymás iránti tiszteletet kell gyakorolniuk. Ha a kölcsönös előnyök érdekében együtt akarunk dolgozni másokkal, akkor az együttműködést kell gyakorolnunk. A társadalmi forradalom sokkal több a körülmények puszta átszervezésénél: új emberi értékek és szociális kapcsolatok megteremtését jelenti, az emberek iránt megváltozott beállítódást, azt, hogy az ember szabad és független, egyenlő a többivel; az egyén és a közösség életének más szellemét jelenti, ami egyik napról a másikra nem születhet meg. Ezt a szellemet művelni kell, táplálni és gondozni, mint a legérzékenyebb virágot, hiszen nem más az, mint egy új és gyönyörű létezés hajtása.
Ne csapjuk be önmagunkat az ostoba gondolattal, hogy „a dolgok majd maguktól megoldódnak”. Soha semmi nem oldódik meg magától, legkevésbé az emberi kapcsolatok ügyei. Az emberek rendezik el, mégpedig aszerint, hogy a dolgokat hogy értik meg és milyen a beállítódásuk.
Az új helyzetek és a megváltozott körülmények következtében másképp érzünk, gondolkodunk és cselekszünk. az új körülmények azonban maguk is csak az új érzések és eszmék eredményeképpen születnek meg. A társadalmi forradalom ilyen új körülmény. Meg kell tanulnunk másképpen gondolkodni, mielőtt eljöhet a forradalom. Egyedül csak ez hozhatja el a forradalmat.
Meg kell tanulnunk másképp gondolkodni a kormányról és a hatalomról, mert ameddig úgy gondolkodunk és cselekszünk, mint ma, a türelmetlenség, az üldöztetés és az elnyomás még akkor is megmarad, ha eltöröljük a szervezett kormányt. Meg kell tanulnunk tisztelni embertársainkban az embert: ne támadjuk és ne kényszerítsük őket, tekintsük mások szabadságát oly szentnek, mint a magunkét; tiszteljük a másik ember szabadságát és személyiségét, mondjunk le a kényszer minden formájáról, tanuljuk meg, hogy a szabadság hibáinak egyetlen gyógymódja a még több szabadság és a rend szülőanyja is a szabadság.
Továbbá azt is meg kell tanulnunk, hogy az egyenlőség egyenlő lehetőségeket jelent, a monopólium pedig tagadja ezt, és az egyenlőséget csak a testvériség biztosíthatja. Ezt csak úgy tanulhatjuk meg, ha megszabadulunk a kapitalizmus és a tulajdon, az enyém és a tied hamis eszméjétől, a tulajdon szűk értelmezésétől.
Ha ezt megtanuljuk, belenövünk a valódi szabadság és szolidaritás szellemébe, és tudni fogjuk, hogy minden eredmény lelke a szabad társulás. Akkor majd felismerjük, hogy a társadalmi forradalom az együttműködés, a szolidáris cél, a közös erőfeszítés műve.
Talán valaki ezt a folyamatot túl lassúnak tartja, úgy véli, hogy a munka túl sok időt vesz igénybe. Igen, elismerem, a feladat túlságosan nehéz. De gondoljuk csak meg, jobb-e a házat gyorsan, de rosszul felépíteni, hogy a fejünkre szakadjon, vagy jól megépíteni még akkor is, ha az hosszabb és keményebb munkát igényel.
Ne feledjük, hogy a társadalmi forradalom az egész emberiség szabadságát és jólétét jelenti, és tőle függ a munka teljes és végleges felszabadulása. Vegyük azt is figyelembe, hogyha a munkát rosszul végezzük el, akkor az összes befektetett erőfeszítés és szenvedés kárba vész, vagy még rosszabb történik, ugyanis ha kontár módon csinálunk forradalmat, akkor csak új zsarnokságot állítunk a régi helyébe, és az új zsarnokságoknak új élettartamuk van éppen azért, mert újak. Ezzel csak új, erősebb láncokat kovácsolunk a régiek helyébe.
Gondoljunk arra is, hogy az általunk elképzelt társadalmi forradalom befejezné azt a munkát, aminek sikerén sok generáció fáradozott, hiszen az emberiség egész történelme a szabadság harca a szolgaság, a társadalmi jólét küzdelme a nyomor és az elsettség, az igazságé az igazságtalanság ellen. Amit haladásnak nevezünk, az nem más, mint gyötrelmes, de folyamatos menetelés a tekintély és a kormány hatalmának korlátozása, és az egyén, valamint a tömegek jogainak és szabadságának növelése irányában. Ez a küzdelem már évezredek óta tart. Azért tartott ilyen sokáig és még nem is ért véget, mert az emberek nem tudták, hogy mi az igazi baj: harcoltak valami ellen vagy valamiért, királyokat váltottak le, új kormányokat alakítottak, megbuktattak egy uralkodót, hogy másikat juttassanak hatalomra, elűztek egy „idegen” elnyomót csak azért, hogy egy bennszülött igájába hajtsák a fejüket, eltörölték a zsarnokság egyik formáját, például a cárét, és alávetették magukat egy párt diktatúrájának, és minduntalan a vérüket adták és hősiesen feláldozták az életüket abban a reményben, hogy megszerzik a szabadságot és a jólétet.
De csupán új urakat sikerült szerezniük, mert akármilyen elkeseredetten és nemesen küzdöttek, soha nem jutottak el a bajok igazi forrásához, a hatalom és a kormány elvéhez. Nem tudták, hogy az a szolgaság és az elnyomás forrása, és ezért soha nem sikerült megszerezniük a szabadságot.
Ma már tudjuk, hogy az igazi szabadság nem a királyok vagy uralkodók cserélgetésének függvénye. Tudjuk, hogy az úr és szolga egész rendszerének el kell tűnnie, hogy az egész társadalmi séma rossz, hogy el kell törölni a kormányt és a kényszert, hogy fel kell számolni a hatalomnak és a monopóliumnak még az alapjait is. Még mindig úgy gondolod, hogy bármilyen felkészülés egy ilyen nagy feladatra túlságosan nehéz?
Ismerjük tehát fel teljes egészében, hogy milyen fontos felkészülni a társadalmi forradalomra, mégpedig helyesen.
– De vajon melyik a helyes út? – kérdezed. – És kinek kell felkészülnie? – Hogy kinek kell felkészülnie? Először is neked és nekem – azoknak, akiknek érdekük fűződik a forradalom sikeréhez, akik segíteni akarnak a megvalósításában. És te meg én jelentünk minden férfit és nőt, legalább is minden tisztességes férfit és nőt, mindenkit, aki gyűlöli az elnyomást és szereti a szabadságot, mindenkit, aki nem képes elviselni a világot napjainkban megtöltő nyomorúságot és igazságtalanságot.
És mindenekfelett azokat, akik a legtöbbet szenvednek a fennálló viszonyoktól, a bérrabszolgaságtól, az alávetettségtől és megalázottságtól. – Természetesen a munkások – mondod. – Igen, a munkások. Saját érdekük eltörölni a mai intézményeket, amelyeknek ők a legnagyobb áldozatai. Helyesen mondják, hogy „a munkások felemelkedését maguknak a munkásoknak kell megvalósítaniuk”, mert ezt helyettük egyetlen társadalmi osztály sem fogja elvégezni. A munkásság felemelkedése egyúttal az egész társadalom megváltását is jelenti, ezért beszélnek egyesek a munkásság „történelmi küldetéséről”, amely elhozza a jobb időket.
De a „küldetés” rossz szó. Olyan kötelességre vagy feladatra utal, amelyet az emberre kívülről bízott egy külső hatalom. Hamis és félrevezető fogalom, lényegét tekintve vallásos, metafizikus érzelem. Valójában ha a munkásság felszabadítása „történelmi küldetés”, akkor a történelem majd gondoskodik is róla, hogy megvalósuljon, függetlenül attól, hogy mit gondolunk, érzünk vagy teszünk. Ez a szemlélet szükségtelenné, fölöslegessé teszi az emberi erőfeszítést, hiszen „bekövetkezik az, aminek el kell jönnie”. Az efféle fantasztikus elképzelés pusztító hatással van minden kezdeményezésre, az emberi szellem és akarat érvényesítésére.
Veszélyes és káros gondolat ez. Az emberen kívül nincs erő, amely felszabadítaná, amely bármiféle „küldetéssel” megbízná. Sem a menny, sem a történelem nem képes erre. A történelem arról szól, ami megtörtént. Tanulsággal szolgálhat, de feladatot nem bíz ránk. A proletariátusnak nem „küldetése”, hanem érdeke, hogy felszabadítsa magát a szolgaságból. Ha a munkásság tudatosan és aktívan nem törekszik rá, akkor sohasem fog „megtörténni”. Meg kell szabadulnunk a „történelmi küldetések” ostoba és hamis gondolatától. A tömegek csak úgy szerezhetik meg a szabadságot, ha fokozatosan felismerik valós helyzetüket, elképzelik lehetőségeiket és az erejüket, ha megtanulják és a gyakorlatban is alkalmazzák az egységet és az együttműködést. Ha ezt elérik, akkor együttal felszabadítják az emberiség többi részét is.
Éppen ezért a proletárok küzdelme mindenkit érint és valamennyi őszinte férfinak és nőnek segítenie kell a munkásságnak nagy feladata végrehajtásában. Igaz ugyan, hogy csak a verejtékezve dolgozók képesek elvégezni a felszabadítás munkáját, mégis szükségük van más társadalmi csoportok segítségére. Ne felejtsük el, hogy a forradalomnak szembe kell néznie a világ átalakításának és egy új civilizáció felépítésének nehéz kérdésével, mert ez a munka a legnagyobb forradalmi integritást, az összes jószándékú és szabadságszerető elem intelligens együttműködését követeli meg. Azt máris tudjuk, hogy a társadalmi forradalom nem pusztán a kapitalizmus eltörléséből áll. Kidobhatjuk a kapitalizmust, ahogy a feudalizmustól is megszabadultunk, és mégis rabszolgák maradunk, akár korábban. Most a magánmonopóliumok szolgái vagyunk, ehelyett az államkapitalizmust szolgálhatjuk, ahogy például Oroszország népével történt, vagy ahogy a körülmények Olaszországban és másutt alakulnak.
Sohase feledjük, hogy a társadalmi forradalom nem az alávetettség egyik formáját akarja felváltani egy másikkal, hanem mindazt fel akarja számolni, ami szolgaságba dönti és elnyomja az embert.
Sikeres kimenetelű lehet egy konspiratív monopólium politikai forradalma, amely az uralkodó frakciót egy másikkal cseréli fel. A társadalmi forradalom azonban nem pusztán politikai változás, hanem alapvető gazdasági, erkölcsi és kulturális átalakulás. Egy összeesküvő kisebbség vagy politikai párt efféle tevékenysége szükségképpen szembetalálja magát a nagy többség aktív vagy passzív ellenállásával, és ezért a rendszer diktatúrába és terrorba hanyatlik.
Az ellenséges többséggel szemben a társadalmi forradalom kezdettől fogva bukásra van ítélve. Ez tehát azt jelenti, hogy a forradalom legelső előkészítő munkája megnyerni a széles tömegeket, hogy támogassák a forradalmat és célkitűzéseit, vagy legalább semlegesíteni kell őket, aktív ellenségből passzív rokonszenvezővé változtatni, hogy ne harcoljanak a forradalom ellen, ha már mellette nem is küzdenek.
A társadalmi forradalom tényleges, pozitív munkáját természetesen maguknak a munkásoknak, a dolgozó embereknek kell elvégezniük. És ne felejtsük el, hogy nemcsak a gyári munkás tartozik a dolgozókhoz, hanem a farmok munkásai is. Egyes radikálisok hajlamosak arra, hogy túl nagy hangsúlyt helyezzenek az ipari proletariátusra és közben szinte teljesen elhanyagolják a mezőgazdasági dolgozókat. Ugyan mit érhet el a gyári munkás a farmer nélkül? A mezőgazdaság az élet elsődleges forrása, és a város a falu nélkül éhezne. Fölösleges dolog összehasonlítani az ipari munkást a mezőgazdasági dolgozóval és viszonylagos értéküket taglalni. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, az életben mindkettő egyaránt fontos, miként a forradalomban és az új társadalom felépítésében is az.
Az igaz, hogy a forradalom először inkább az iparvidékeken tör ki és nem a mezőgazdasági területeken. Ez természetes, mivel ott a dolgozó népesség nagyobb központjai vannak és nagyobb az elégedetlenség is. De ha az ipari proletariátus a forradalom élcsapata, akkor a mezőgazdasági munkás a gerincoszlopa. Ha az utóbbi gyenge vagy megtört, akkor elveszett az élcsapat is, a forradalom is.
Ezért a társadalmi forradalom munkája mind az ipari munkás, mind a mezőgazdasági dolgozó kezében van. Sajnos el kell ismerni, hogy a kettő között túl kevés a megértés, szinte nincs barátság és közvetlen együttműködés. És ami még ennél is rosszabb és bizonyára ennek az eredménye, hogy az ipari és a mezőgazdasági proletariátus között van bizonyos ellenszenv és szembenállás. A városi ember túlságosan kevéssé értékeli a farmer nehéz és kimerítő munkáját. A farmer pedig ösztönösen rossznéven veszi ezt, sőt, mivel nem ismeri a kimerítő és gyakran veszélyes gyári munkát, a paraszt a városi munkást gyakran tekinti tétlennek. Elengedhetetlen, hogy ők ketten közelebb kerüljenek és jobban megértsék egymást. A kapitalizmus nem annyira a munkamegosztásra, mint inkább a munkások megosztására tör. Igyekszik egymás ellen uszítani a fajokat, a gyári munkást a paraszt ellen, a segédmunkást a szakmunkás, egyik ország munkásait a másiké ellen. A kizsákmányoló osztály ereje az egység nélküli, megosztott munkásosztályban rejlik. A társadalmi forradalom azonban megköveteli a dolgozó tömegek egységét, és mindenekelőtt az ipari proletár együttműködését mezőgazdasági testvérével.
Kettejük egymáshoz való közeledése fontos lépés a társadalmi forradalom előkészítésében. Tényleges kapcsolatuk elsődleges szükségszerűség. A közös tanácsok, delegátusok cseréje, szövetkezetek rendszere és hasonló módszerek szorosabb kötelékeket és jobb megértést termtenek a munkás és a paraszt között.
Azonban nem csak a gyári proletár és a mezőgazdasági munkás együttműködése szükséges a forradalomhoz. Konstruktív munkájához még egy elem elengedhetetlenül szükséges. Ez pedig az értelmiségi képzett elméje.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy azt higgyük, a világot csak kézzel építették. Ehhez ész is kellett. Hasonlóképpen a forradalomnak szüksége van mind az emberi izomerőre, mind az észre. Sokan azt hiszik, hogy a fizikai munkás képes elvégezni a társadalom egész munkáját. Ez hamis eszme, nagyon súlyos hiba, ami végtelen bajok forrása. Ez az elképzelés már a korábbi alkalmakkor is nagy kárt okozott és jó okkal tarthatunk tőle, hogy a forradalom legjobb erőfeszítéseit is legyőzheti.
A munkásosztály az ipari bérmunkásságból és a mezőgazdasági dolgozókból áll. A munkásoknak azonban szükségük van az értelmiségi elemek szolgálataira, az ipari szervezőre, a villamos- és a gépészmérnökre, a műszaki specialistára, a tudósra, a feltalálóra, a vegyészre, a nevelőre, az orvosra, a sebészre. Röviden a proletariátusnak elengedhetetlenül szüksége van bizonyos értelmiségi elemek segítségére, akiknek együttműködése nélkül termelő munka nem lehetséges.
A valóságban a legtöbb értelmiségi is a proletariátushoz tartozik. Ők az értelmiségi proletariátus, a szellem proletariátusa. Nyilvánvalóan nincs különbség abban, hogy az ember a kezével vagy az agyával keresi meg a kenyerét. Valójában semmilyen munkát nem lehet csak kézzel vagy csak ésszel végezni. Mindenfajta erőfeszítésben mindkettőre szükség van. Hasonlóképpen az építésznek is előbb át kell gondolnia a tervet, mielőtt papíron megrajzolja és a gyakorlatba átülteti.
– De csak a munka tud termelni – veti ellen a barátod –, a szellemi munka nem termelékeny. – Tévedsz, barátom. Egyedül sem a fizikai munka, sem a szellemi munka nem képes semmit termelni. Mindkettőre, a kettő együttes munkájára van szükség, hogy létrejöjjön valami. A falazó és a kőműves az építész tervei nélkül nem tudja felpíteni a gyárat és az építész sem tud hidat építeni vas és acél nélkül. Egyikük sem képes egyedül termelni. A kettő együtt viszont csodákra képes.
Továbbá, ne essünk abba a tévedésbe, hogy azt higgyük, csupán a termelő munka számít. Sok olyan munka van, ami közvetlenül nem termelő, de hasznos, sőt létezésünkhöz és kényelmünkhöz elengedhetetlenül szükséges, tehát ugyanolyan fontos, mint a termelő munka.
Vegyük például a vasúti mérnököt és a kalauzt. Ők maguk nem termelők, de a termelési rendszer elengedhetetlen részei. A vasút és más szállítási eszközök nélkül sem a termelés, sem az elosztás nem működne.
A termelés és az elosztás az élet ugyanazon pólusának két pontja. Az egyikhez szükséges munka ugyanolyan fontos, mint az, ami a másikhoz kell.
Amit az imént mondtam, érvényes az emberi erőfeszítés számos fázisára, amelyek önmagukban közvetlenül nem produktívak, de létfontosságú szerepet játszanak gazdasági és társadalmi életünk sokoldalú folyamataiban. A tudós, a nevelő, az orvos és a sebész az ipari értelmezés szerint nem termelnek. Munkájuk azonban elengedhetetlenül szükséges az életünkhöz és a jólétünkhöz. Civilizált társadalom nem létezhet nélkülük.
Ezért nyilvánvaló, hogy a hasznos munka ugyanolyan fontos, akár az agy, akár az izomerő végzi: akár fizikai, akár szellemi munka. Az sem számít, hogy fizetést vagy bért kapunk érte, sokat vagy keveset, hogy milyen a politikai vagy egyéb véleményünk.
A forradalomban az új élet felépítéséhez minden olyan elemre szükség van, ami a közjóhoz hasznos munkával járul hozzá. Szolidáris együttműködésük nélkül egyetlen forradalom sem lehet sikeres és jobb, ha ezt minél előbb megértjük. A társadalom újjáépítése magába foglalja az ipar átszervezését, a termelés megfelelő működését, az elosztás irányítását és számos más szociális, oktatási és kulturális erőfeszítést, hogy a mai bérrabszolgaságot szabadsággá és jólétté alakíthassuk át. Csak kéz a kézben munkálkodva fogja az izomerő proletariátusa megoldani ezeket a problémákat.
Rendkívül sajnálatos, hogy a fizikai és a szellemi dolgozók között barátságtalan, sőt ellenséges a viszony. Ez az érzés a megértés hiányában, a mindkét oldalon tapasztalható előítéletben és szűklátókörűségben gyökerezik. Sajnos el kell ismernünk, hogy bizonyos munkáskörökben, de még egyes szocialista- és anarchistakörökben is tapasztalható az a tendencia, hogy szembeállitsák a munkásokat a szellemi proletariátussal. Ez a beállítódás ostoba és bűnös, mert csak kárt okoz a társadalmi forradalom növekedésének és fejlődésének. Az orosz forradalom első szakaszában a bolsevikok egyik végzetes hibája éppen az volt, hogy szándékosan olyan mértékben szembefordították a bérmunkásokat az értelmiségi osztályokkal, hogy lehetetlenné vált a baráti együttműködés. E politika közvetlen következménye az értelmes irányítás hiányában az ipar összeomlása lett és csaknem teljesen megállt a vasút, mert nem volt szakképzett igazgatása. Amikor Lenin látta, hogy Oroszország a gazdasági hajótörés felé tart, elhatározta, hogy a gyári munkás és a paraszt egyedül nem képes fenntartani az ország ipari és mezőgazdasági életét, és szükség van az értelmiségi elemek segítségére. Új rendszert vezetett be, hogy rávegye a műszakiakat, segítsenek az újjáépítés munkájában. De a változás majdnem későn érkezett, ugyanis a gyűlölet és üldöztetés évei olyan széles szakadékot teremtettek a munkás és szellemi dolgozó testvére között, hogy példátlanul nehéz lett a kölcsönös megértés és az együttműködés. Oroszországnak évekbe került, amíg hősies erőfeszítésekkel részlegesen jóvátehette a testvérháború következményeit.
Jegyezzük meg az orosz kísérletnek ezt az értékes tapasztalatát.
– De az értelmiségiek a középosztályokhoz tartoznak – vethetjük ellen – és burzsoá beállítottságúak. – Igaz, az értelmiség általában burzsoá módon tekinti a dolgokat, de vajon a legtöbb munkás nem ugyanezt teszi? Ez csupán azt jelenti, hogy mindkettőt mélyen átitatták az önkény és a kapitalizmus előítéletei. Ezeket kell az emberek felvilágosításával és nevelésével kitörölni, akár fizikai, akár szellemi dolgozókról van szó. A társadalmi forradalom előkészítésében ez az első lépés.
Az azonban nem igaz, hogy az értelmiség mint olyan, szükségképpen a középosztályokhoz tartozik.
Az úgynevezett értelmiségiek igazi érdekei inkább a munkásokéval, mint a tulajdonosokéval azonosak. Kétségtelen azonban, hogy ezt a legtöbbjük nem ismeri fel. De a viszonylag jól fizetett vasúti kalauz vagy mozdonyvezető sem érzi magát inkább a munkásosztály tagjának. Jövedelme és hozzáállása alapján ő is a burzsoáziához tartozik. Azt azonban, hogy valaki milyen társadalmi osztályhoz tartozik, nem a jövedelme vagy az érzései határozzák meg. Ha az utcai koldus milliomosnak képzeli magát, attól valóban az is? Az ember tényleges helyzetén nem változtat az, hogy mit képzel magáról. És a tényleges helyzet az, hogyha valaki kénytelen eladni a munkaerejét, akkor alkalmazott, a fizetéstől függ, bérmunkás és mint ilyen, az igazi érdekei azonosak az alkalmazottak érdekeivel, és akkor az adott személy a munkásozstályhoz tartozik.
Igazság szerint a szellemi proletár még jobban alárendeltje kapitalista urának, mint a csákánnyal és lapáttal dolgozó. Ez utóbbi könnyen változtat munkahelyet. Ha nem akar egy főnöknek dolgozni, kereshet egy másikat. A szellemi proletár azonban sokkal jobban füg egy bizonyos munkától. Erőfeszítéseinek területe korlátozottabb. Semmilyen szakmában nem képzett, fizikailag alkalmatlan arra, hogy napszámosként dolgozzon, ezért (általában) lehetősége az építészet, a mérnökösködés, az újságírás vagy efféle munka viszonylag szűk körére korlátozódik. Ezért kiszolgáltatott a munkaadójának, és ezért hajlik arra, hogy mellé álljon a munkapadnál dolgozó, nálánál függetlenebb munkás testvérével szemben.
De bármilyen legyen is a fizetésből élő és függő értelmiségi beállítódása, a proletár osztályhoz tartozik. Mégis teljesen hamis azt állítani, hogy az értelmiségiek mindig a munkáltatók oldalán állnak, a munkásokkal szemben. „Általában ezt teszik”, hallom a radikális fanatikus közbevetését. És a munkások? Vajon ők általában nem a munkáltatókat és a kapitalista rendszert támogatják? Vajon fennmaradhatna a rendszer az ő támogatásuk nélkül? Ebből azonban hiba lenne levonni azt a következtetést, hogy a munkások tudatosan fognak kezet kizsákmányolóikkal. És ez az értelmiségiek esetében sem lenne kisebb tévedés. Ha ez utóbbiak többsége az uralkodó osztály mellett áll, ez a társadalmi tudatlanság miatt van, azért, mert minden „értelmiségi” mivoltuk ellenére sem értik meg, mi az igazi érdekük. Ugyanígy a munkásosztály nagy tömegei sem tudják, mi az igazi érdekük, segítik gazdáikat munkástársaik ellen néha még ugyanazon az iparágon vagy gyáron belül is, nem beszélve arról, hogy nincs bennük országos vagy nemzetközi szolidaritás. Ez csupán azt bizonyítja, hogy az egyiknek ugyanúgy, mint a másiknak, a fizikai munkásnak nem kevésbé, mint a szellemi proletárnak szüksége van a felvilágosításra.
Legyünk igazságosak az értelmiséggel és ismerjük el, hogy legjobbjaik mindig is az elnyomottak mellett álltak. A szabadságot és az emancipációt hirdették és gyakran elsőként adtak hangot a robotoló tömegek legmélyebb törekvéseinek. A szabadságharcban gyakran a munkásokkal vállvetve küzdöttek a barikádokon és az ő ügyükért adták életüket.
A bizonyítékokat nem kell messze keresnünk. Közismert tény, hogy az elmúlt száz évben minden haladó, radikális és forradalmi mozgalmat szellemileg és lelkileg az értelmiségi osztályok legkitűnőbb elemei ösztönözték. Az orosz forradalmi mozgalom kezdeményezői és szervezői száz évvel ezelőtt például értelmiségiek voltak, férfiak és nők, akik nem voltak proletár származásúak vagy helyzetűek. És szabadságszeretetük sem volt pusztán elméleti. A szó szoros értelmében ezrek szentelték tudásukat és tapasztalatukat és állították életüket a tömegek szolgálatába. Nincs még egy olyan ország, ahol ilyen nemes férfiak és nők azzal bizonyították szolidaritásukat a kisemmizettekkel, hogy összefogtak az elnyomottakkal, és ezzel magukra uszították a saját osztályuk haragját és üldözését. A közelmúlt történelem csakúgy, mint a régebbi, telve van ilyen példákkal. Kik voltak a Garibaldik, a Kossuthok, Liebknechtek, Rosa Luxemburgok, Landauerek, Leninek és Trockijok, ha nem középosztálybeli értelmiségiek, akik a proletariátusnak adták magukat? Minden ország és minden forradalom az ő szabadság és munkásság iránti odaadásuktól tündököl.
Ne felejtsük el ezeket a tényeket és ne vakítson el a fanatikus előítélet és az alaptalan szembenállás. Az értelmiségi a múltban nagy szolgálatot tett a munkásnak. Hogy a jövőben milyen mértékben lesz képes és hajlandó hozzájárulni a társadalmi forradalom előkészítéséhez és megvalósításához, az attól függ, miképpen viselkedik majd vele szemben a munkás.
A forradalom védelme
– Tételezzük fel, hogy a rendszered kiállja a próbát, van mód a forradalom megvédésére? – hangzik a kérdés. – Természetesen. – Akár fegyveres erővel is? – Igen, ha szükséges. – De a fegyveres erő maga a szervezett erőszak. Nem azt mondtad, hogy az anarchizmus ellene van? – Az anarchizmus ellenez mindent, ami korltátozza az ember szabadságát, történjen az erővel, erőszakkal vagy bármi mással. Minden invázió és kényszer ellen van. De ha bárki megtámad téged, akkor ő az, aki hódítóan lép fel és erőszakot alkalmaz ellened. Jogod van az önvédelemre. Mi több, anarchistaként kötelességed védelmezni a szabadságodat, ellenállni a nyomásnak és a kényszernek. Különben rabszolga vagy és nem szabad ember. Más szóval, a társadalmi forradalom nem támad senkit, de bárhonnan éri támadás, meg fogja védeni magát.
Különben nem szabad összetéveszteni a társadalmi forradalmat az anarchiával. A forradalom egyes szakaszaiban erőszakos felfordulás; az anarchia a szabadság és a béke társadalmi állapota. A forradalom az eszköz, amivel megvalósítjuk az anarchiát, de nem azonos azzal. Utat tör az anarchia felé, olyan feltételeket teremt, amelyek lehetővé teszik a szabad életet.
A forradalom azonban csak úgy érheti el célját, ha az anarchista eszmék és szellem itatja át és vezérli. A cél alakítja az eszközöket csakúgy, mint a szerszámnak is alkalmasnak kell lennie az elvégzendő munkára. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi forradalom eszközének is, céljának is anarchistának kell lennie.
A forradalmi védelem legyen összhangban a szellemével. Az önvédelem kizárja a kényszerítés, az üldöztetés és a bosszú minden tettét. Csupán a támadás visszaverésére törekszik és meg akarja fosztani az ellenséget attól, hogy rátörhessen.
– A külföldi támadást hogy lehet visszaverni? – A forradalom erejével. Miből áll ez az erő? Mindenekelőtt a nép támogatásából, az ipari és a mezőgazdasági tömegek odaadásából. Ha úgy érzik, hogy ők maguk csinálják a forradalmat, hogy urai lettek a saját életüknek, hogy elnyerték a szabadságot és a saját jólétüket építik, akkor a forradalom legnagyobb ereje pontosan ebben az érzésben rejlik. Ma a tömegek harcolnak a királyért, a kapitalistáért vagy az elnökért, mert azt hiszik, hogy érdemes értük küzdeni. Amint hisznek a forradalomban, halálukig fogják védelmezni azt.
Szívvel-lélekkel fognak harcolni a forradalomért, miként Petrográd félig éhező férfiai, asszonyai és még gyermekei is küzdöttek szinte puszta kézzel Jugyenics tábornok fehér hadserege ellen. Ha elvesszük ezt a hitet, ha megfosztjuk az embereket a hatalomtól azzal, hogy valamilyen hatóságot helyezünk föléjük, legyen az akár egy politikai párt vagy katonai szervezet, ezzel végzetes csapást mértünk a forradalomra. Megfosztottuk fő erőforrásától, a tömegektől. Védtelenné tettük a forradalmat.
A forradalom egyetlen hatásos védelmét a felfegyverzett munkások és parasztok jelentik. Szakszervezeteik és szövetségeik révén éberen kell őrködniük az ellenforradalmi támadásokkal szemben. A gyár és az üzem, a bánya és a mezők munkása a forradalom katonája. Szükség szerint van a munkapadnál, az eke mögött vagy a csatatéren. De akár a gyárban van, akár az ezredénél, ő a forradalom lelke és az ő akarata határozza meg a forradalom sorsát. Az iparban a műhelybizottságok, a laktanyában a katonai bizottságok minden forradalmi erő és tevékenység forrásai.
Az orosz forradalmat legkritikusabb kezdeti szakaszaiban a munkásokból álló önkéntes Vörös Gárda védte meg sikerrel. Később ismét az önkéntes parasztezredek győzték le a fehér seregeket. A később megszervezett reguláris Vörös Hadsereg tehetetlen lett volna az önkéntes munkás- és paraszthadosztályok nélkül. Ilyen parasztönkéntesek tisztították meg Szibériát Kolcsaktól és hordáitól. Észak-Oroszországban megint csak a munkások és a parasztok egységei űzték ki az idegen seregeket, amelyek azért jöttek, hogy a népet a helyi reakciósok igájában hajtsák. Ukrajnában a povstancsi néven ismert önkéntes paraszthadseregek mentették meg a forradalmat a sok ellenforradalmár tábornoktól, különösen Gyenyikintől, amikor ez utóbbi már Moszkva kapuinál állt. És a forradalmi povstancsik szabadították föl Dél-Oroszországot Németország, Franciaország, Olaszország és Görögország intervenciós hadaitól, és nagyrészt ők takarították el Wrangel tábornok erőit is.
A forradalom katonai védelméhez szükség lehet egy főparancsnokságra, a tevékenységek összehangolására, fegyelemre és a parancsnoknak való engedelmességre. Mindennek azonban a munkások és a parasztok odaadásából kell fakadnia és a helyi, regionális, valamint föderális szervezeteikben megvalósuló önkéntes együttműködésükön kell alapulnia. A külső támadás elleni védekezés sikerének legbiztosabb garanciája, hasonlóan a társadalmi forradalom összes többi problémájához, a tömegek aktív érdeklődése, autonómiája és önrendelkezése.
Értsük meg jól, hogy a forradalom egyedül hatékony védelme az emberek beállítódásától függ. Az emberek elégedetlensége a forradalom legrosszabb ellensége és legnagyobb veszélye. Soha ne feledjük, hogy a társadalmi forradalom ereje szerves és nem mechanikus: nem a mechanikus, katonai intézkedéseiben rejlik, hanem a szorgalmában, abban, ahogy képes újjáépíteni az életet, megteremteni a szabadságot és az igazságot. Érezzék az emberek, hogy valóban az ő ügyük forog kockán és akkor a legutolsó ember is oroszlánként fog harcolni érte.
A belső védelemre ugyanaz vonatkozik, mint a külsőre. Milyen esélyei lehetnek egy fehér tábornoknak vagy ellenforradalmárnak, ha nem használhatja ki az elnyomást és az igazságtalanságot, hogy az embereket a forradalom ellen uszítsa? Az ellenforradalom csakis az emberek elégedetlenségéből táplálkozhat. Ahol a tömegek tudják, hogy a forradalom és annak minden tevékenysége a saját kezükben van, hogy ők maguk intézik a dolgokat és szabadon megváltoztathatják a módszereket, ha szükségesnek ítélik, ott az ellenforradalom nem talál támogatóra és ártalmatlan.
– De vajon hagynád az ellenforradalmárokat, hogy ha akarnak, uszítsanak? – Természetesen. Mondjanak, amit akarnak. Ha korlátozzuk őket, azzal csak üldözött osztályt hozunk létre és ezzel melléjük állítjuk az emberek irántuk és az ügyük iránt érzett rokonszenvét. A szólás és a sajtó elnyomása nemcsak a szabadság elméleti megsértése, hanem a forradalom alapjait közvetlenül sújtó csapás. Először is problémákat támasztana ott, ahol eddig ilyen nem volt. Olyan módszereket vezetne be, amelyek szükségképpen eredményeznek elégedetlenséget és szembenállást, keserűséget és ellenségeskedést, börtönt, Csekát és polgárháborút. Mindez félelmet és bizalmatlanságot teremtene, összeesküvésket szülne és elvezetne a terror uralmához, ami a múltban mindig megölte a forradalmat.
A társadalmi forradalomnak kezdettől fogva teljesen más elveken, új koncepción és beállítódáson kell nyugodnia. A teljes szabadság a létalapja és soha ne feledjük, hogy a rossz és a rendetlenség gyógyírja a még nagyobb szabadság, nem pedig az elnyomás. Az elnyomás csak erőszakhoz és pusztításhoz vezet. – Tehát nem véditek meg a forradalmat? – kérdezi a barátod. – Természetesen megvédjük. De a puszta beszéd, a véleménynyilvánítás ellen nem. A forradalomnak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy üdvözölje a legkeményebb kritikát is, és hasznot húzzon belőle, ha az jogos. A forradalom a leghatározottabban meg fogja védeni magát az igazi ellenforradalommal szemben, az összes aktív ellenséggel szemben, minden olyan próbálkozás ellenében, amely durva invázióval vagy erőszak alkalmazásával próbálja legyőzni vagy szabotálni. Ez a forradalom joga és kötelessége. De a legyőzött ellenséget nem fogja üldözni és nem áll bosszút egy egész társadalmi osztályon, mert némely tagjai hibát követtek el. Az apák bűneiért fiaik nem fognak bűnhődni. – Mit fogtok csinálni az ellenforradalmárokkal? – A tényleges harc és a fegyveres ellenállás emberi áldozattal jár és azok az ellenforradalmárok, akik elvesztik az életüket, ilyen körülmények között elszenvedik tetteik elkerülhetetlen következményeit. De a forradalmárok nem vademberek. A sebesülteket nem fogják lemészárolni és a foglyokat sem fogják kivégezni. A túszokat sem fogják lelőni, mint ahogy ezt a barbár rendszert a bolsevikok alkalmazták. – Hogy fogtok bánni a harc közben foglyul ejtett ellenforradalmárokkal? – A forradalomnak új formát kell találnia, ésszerű módszerrel kell velük bánni. A régi módszer az, hogy bebörtönözzük őket, tétlenségre kárhoztatjuk és sok ember alkalmazunk az őrzésük és megbüntetésük céljából. S miközben a vétkes börtönben ül, a bezártság és a brutális bánásmód még keserűbbé teszi a forradalommal szemben, megerősíti az ellenállását, a bosszú és az újabb összeesküvések gondolatát érleli benne. A forradalom ezeket a módszereket ostobának és a legjobb érdekeivel ellentétesnek fogja tekinteni. Ehelyett emberi bánásmóddal igyekszik majd meggyőzni a vereséget szenvedett ellenséget tévedéséről és az ellenállás értelmetlenségéről. A szabadságot alkalmazza majd a bosszú helyett. Figyelembe veszi, hogy a legtöbb ellenforradalmár inkább báb, mint ellenség, tekintélyt és hatalmat hajhászó egyének félrevezetett áldozata. A forradalom tudni fogja, hogy ezek az emberek inkább felvilágosításra szorulnak, mint büntetésre és az előbbi eredményesebb lesz, mint az utóbbi. Ez a gondolat már ma is terjedőben van. A bolsevikok Oroszországban a szövetséges hadsereg idegen katonái között kifejtett forradalmi propagandájukkal hatékonyabban győzték le az ellenséget, mint a tüzérségükkel. Ezeket az új módszereket még az Egyesült Államok kormánya is praktikusnak ismeri el és alkalmazza a nicaraguai kampányban. Az amerikai repülőgépek proklamációkat és felhívásokat szórnak szét a nicaraguai nép között, hogy rávegyék őket, hagyják el Sandinót és ügyét, és az amerikai katonai vezetők ezektől a taktikáktól a legjobb eredményeket várják. De a sandinista hazafiak az idegen hódítók ellen az otthonukért és a hazájukért harcolnak, míg az ellenforradalmárok a saját népük ellen viselnek hadat. Az ő felvilágosításuk sokkal könnyebb és jobb eredményeket ígér. – Gondolod, hogy ez a legjobb módja az ellenforradalom kezelésének? – Mindenképpen. A humánus bánásmód és a kedvesség hatékonyabb, mint a kegyetlenség és a bosszú. Ez az új magatartás számos más, hasonló jellegű módszert is sugall. Amint elkezdjük gyakorolni az új politikát, kifejlődnek a különféle módok, hogyan bánjunk az összeesküvőkkel és a forradalom tevékeny ellenségeivel. Például alkalmazhatjuk azt az eljárást is, hogy az ellenforradalmi befolyástól távoli körzetekben szétszórjuk őket egyénenként vagy kis csoportokban, ahol forradalmi szellemű és tudatú kommunisták között lennének. Ne felejtsük, hogy az ellenforradalmároknak is kell enniük. Ez azt jelenti, hogy olyan körülmények között találják magukat, amikor a gondolataikat és az idejüket másra kénytelenek fordítani, nem pedig összeesküvések szervezésére. Ha a legyőzött ellenforradalmárt szabadon hagyjuk és nem börtönözzük be, akkor gondoskodnia kell a megélhetéséről. Természetesen nem fosztanánk meg a létfenntartástól, hiszen a forradalom lesz olyan nagyvonalú, hogy még az ellenségeit is eteni fogja. De a szóban forgó személynek csatlakoznia kell valamilyen közösséghez, szállásra van szüksége és így tovább ahhoz, hogy élvezhesse az elosztó központ vendégszeretetét. Más szóval a „szabadság” ellenforradalmár „rabjai” megélhetésük tekintetében a közösségtől és a közösségi tagok jóakaratától függenek majd. Ebben a légkörben fognak élni és a forradalmi környezet hatással lesz rájuk. Vitathatatlanul nagyobb biztonságban lesznek és elégedettebbek is, mintha börtönben lennének és ezzel meg is szűnnek a forradalom ellenségeinek lenni. Oroszországban ismételten láthattunk erre példát, olyan eseteket, amikor ellenforradalmárok megszöktek a Cseka börtönéből és letelepedtek egy faluban vagy városban, ahol a méltányos és tisztességes bánásmód eredményeképpen a közösség hasznos tagjai lettek, gyakran még lelkesebben munkálkodtak a közjón, mint az átlagos polgár, miközben összeesküvő társaik százai, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy elkerüljék a letartóztatást, a börtönben a bosszú gondolataival voltak elfoglalva és új terveket szőttek.
A forradalmi nép kétségtelenül sokféle tervet ki fog próbálni, miként bánjon a „szabadság rabjaival”. De bármilyen módszereket is fognak alkalmazni, azok hatékonyabbak lesznek mint a bosszú és büntetés jelenlegi rendszere, melynek totális csődjét az emberi tapasztalat bizonyítja. Az új módszerek között ki lehet próbálni a szabad telepesek rendszerét is. A forradalom lehetőséget kínál ellenségeinek arra, hogy az ország valamely részén letelepedjenek és alakítsanak ki olyan társadalmi életet, ami nekik a legjobban megfelel. Nem hiú ábránd azt feltételezni, hogy a legtöbbjük hamarosan előnyben fogja részesíteni a forradalmi közösség testvériségét és szabadságát a saját telepük reakciós rendszerével szemben. De ha ez nem következik be, akkor sincs veszve semmi. Ellenkezőleg, maga a forradalom nyer vele a legtöbbet, mert szelleméből elhagyta a bosszú és üldöztetés módszerét, helyette emberséget és nagylelkűséget tanúsít. A forradalmi önvédelem, ha ilyen módszerek ihletik, éppen az ellenségnek biztosított szabadság által lesz még hatékonyabb, így képes még ellenállhatatlanabb és egyetemesebb hatást gyakorolni a tömegekre és az egész világra. A társadalmi forradalom legyőzhetetlen ereje igazságosságában és emberiességében rejlik.
A szabadság igaz útját eddig egyetlen forradalom sem próbálta ki. Egyiknek sem volt elégséges hite benne. A múltban a forradalmakat az erőszak és elnyomás, a bosszú és a terror jellemezte és ezzel az eredeti célok szenvedtek vereséget. Elérkezett az idő, hogy új módszereket és utakat próbáljunk ki. A társadalmi forradalom az ember emancipációját a szabadság által kívánja elérni, de ha nincs elégséges hitünk a szabadságban, akkor a forradalom önmaga tagadása és árulója lesz. Merjük tehát a szabadságot: foglalja el az elnyomás és a terror helyét. Legyen a szabadság a hitünk és a tettünk és általa válunk erőssé.
Csak a szabadság teheti a társadalmi forradalmat hatékonnyá és üdvössé. Egyedül ez képes utat vágni a nagyobb magaslatok felé és felkészíteni a társadalmat arra, amikor a jólét és az öröm mindenkinek az öröksége lesz. Akkor kel fel majd az a nap, amikor az embernek először lesz alkalma a növekedésre és kibontakozásra az anarchia szabad és bőkezű napfénye alatt.
(Fordította: Gáthy Vera. A fordítás alapja: Alexander Berkman: ABC of Anarchism. London, Freedom Press, 1977. 40–49., 81–86. o.)
|