MINIMUMROCKNROLL A Magyar Taraj ragasztószívó rovata SURCI Ezennel egy külön rovatot követelek magamnak az újságon belül, ahol olyan punkzenekarokról fogok mesélni nektek, melyekrõl nem sokat lehetett eddig hallani, mégis alapmûnek számítanak. Számomra ezek testesítik meg igazán a punkrockot. Bizony. Itt nem fogtok ám unatkozó felsõ-középosztálybeli amerikai zenekarokról olvasni, akiknek az volt eddig a legnagyobb gondjuk az életben, hogy kifogyott a kecsap és nincs mivel enni a csipszet. Elsõ alkalommal Anglia közepébe látogatunk el, ahol a punk második generációja van éppen születõben. 1977, Stoke, négy ragasztószívó srác hangszerekhez jut valami véletlen folytán és megalakítják a Discharge nevû zenekart. A Cal – ének, Rainy – bass, Bones – gitár és Tezz – dob felállású banda 1980 áprilisában jelenteti meg a Realities Of War címu elsõ kislemezét négy számmal, melyet – most figyelj bazmeg – 3 óra alatt vesznek fel. Sem a zenét, sem a szöveget nem viszik túlzásba, két sor szöveg, egy sor refrén és sehol máshol nem hallottam még egyszerûbb felépítésû számokat. Alap-refrén-alap-refrén-szóló-refrén, szevasz. Egy perc. They Declare It Joguk van megmondani, hogy mi a jó? Hogy aszondják, hogy harcoljak a geci háborújukban? Mé kéne harcolnom a geci háborújukban? Mikor elhallgatják azt, hogy milyen a háború igaziból Mé kéne harcolnom a geci háborújukban? Mé kéne elvégeznem a mocskos melót helyettük És hagyni, hogy megöljenek? Mégis ez az a zenekar, melyet a mai zenészek, mint számukra meghatározó hatást megemlítenek. Most itt nem csak a Metallica-ra meg a Sepultura-ra gondolok, mert ki a faszt érdekli az a szar, de ugye a paraszt magyar leginkább ezen zenekarok riportjaiban találkozhatott a Discharge névvel. Ha bármelyik punkzenekart megkérdezed, biztos vagyok benne, hogy ott lapul a gyûjteményükben az 1981-es Why album. Na, de térjünk vissza ’80-ba. Az elsõ kislemez sikerére való tekintettel (bekerül az alternatív top 10-be) még ebben az évben megjelenik két másik kislemez, a Fight Back és a Decontrol. Elsõ koncertjeiket szülõvárosukban adják, egyszer a U2 elott, megbotránkoztatva Bono-t azzal, hogy Cal lehányja a színpadot koncert közben. Ezután Tezz lelép a bandából, így az 1981-ben megjelenõ Why címu lemezüket egy ideiglenesen szerzõdtetett Bambi nevu dobossal veszik fel (kurva jó név), majd az ugyanebben az évben megjelenõ Never Again albumon, mely a UK toplistán eléri a 64. helyet, már Gary dobol. 1982-ben végre megjelenik az elsõ teljes hosszúságú nagylemezük Hear Nothing See Nothing Say Nothing címmel, mely a 40. helyen landol a toplistán. (Állami lista bazmeg!) War Is No Fairytale A kormány meg a királynõ az ellenségek Nehogymá bedõjj a mûmosolyuknak A háború nem tündérmese A puskák meg bombák kurvára nem játékok De hát õket nem érdekli az ember véleménye

Nem sokkal ezután kijön a State Violence, State Control kislemez. Bones is lelép a bandából, hogy ikertestvérével, a régi dobossal Tezz-el megalakítsák a Broken Bones nevu büntetõzenekart. Az új gitáros Pooch, akivel 1983-ban veszik fel a Warning: Her Majesty’s Government Can Seriously Damage Your Health címû albumot. Az 1984-es The More I See/Protest And Survive kislemez után Pooch és Gary is távozik a bandából. Ekkor jelenik meg az eddigi kislemezeik összegyûjtött nagylemez változata Never Again címmel. Innentõl lehet azt mondani, hogy meghalt a zenekar. Az új gitáros Les Hunt és az új dobos Nick Haymaker közremûködésével 1985-ben felvett Ignorance címû album egy rakás szar. Rövid úton távozik is a két új srác, Gary visszajön dobolni, viszont az újabb gitáros, Stephen Brook nem sokat segít a bandán. Az 1986-os Grave New World inkább egy szar hardrock lemezhez hasonlít. A srácok is elég furcsák, rózsaszín gitár, buzis feltupírozott haj, ez még az elszánt rajongóknak is sok. Az alapítótag Rainy is távozik néhány botrányos koncert után, ahol a csalódott punkok sörösüvegekkel dobálják meg õket. Ezután öt évig csak abból élnek, hogy régi koncertanyagokat jelentetnek meg a szép idõkbõl. 1991-re megpróbálják összeszedni magukat és megjelentetik a Massacre Divine címu új albumot, ahol Cal arról tesz bizonyságot, hogy milyen jól beillene egy presszórock bandába futballkórust kántálni. Ezt követi még a Seeing, Feeling, Bleeding és a Shooting Up The World, melyeket nem is érdemes megemlíteni. Aztán 1997 végén végre történik valami jó is. Újra összeáll az eredeti banda Cal, Tezz, Rainy és Bones 5 koncertet adnak Angliában a régi számokkal. Nagyjából ebben az idõben megjelenik egy tribute album, melyen mindenféle rockzenekarok tisztelegnek a Discharge elott, feldolgozva egy-egy számukat. Hasonlóan ehhez, a Metallica - Garage Inc. címu albumára is felkerül két Discharge feldolgozás, a Free Speech For The Dumb és a More I See, melyek olyan szarul sikerültek, hogy minden tárgyalás nélkül egyszerûen csak ki kéne végezni õket. Na, ennyit mára. Mint mondtam az elején, mindig valami meghatározó bandáról fogok írni nektek. Lesz GG Allin, a közönséglehugyozó szardobáló, csak hogy lássátok, mennyire nevetséges kisfiú a Menzon Maris, aztán MDC Dave, aki a kakiszexben jeleskedik és hogy még jobban örüljetek, lesz Dead Kennedys is, akikkel gyerekeket fogunk ölni és kilopjuk velük az emberek postáját a levelesládákból. Csupa móka és kacagás lesz. (Surci azóta lelépett Kanadába, és a GG Allin cikket azóta sem írta meg. – Rocco, 2003 okt. 2)