1-2-3-4!!! RAMONES Ha kap még egy hetet, szegény Joey Ramone megérhette volna a punk rock mûfajt útjára indító elsõ Ramones lemez negyedszázados évfordulóját. De nem jött össze ez sem, mint ahogy húsz évi folyamatos slágergyártás is kevésnek bizonyult a rádiókba kerüléshez. Mások adták el helyettük végül lemezek millióit, másoké lett a pénz, az elismerés, és a legjobb csajok. De hát ki mondta, hogy az élet igazságos? New York,1974 tavasza. A helyszín a Bowery, egy lepusztult környék Queensben, egész pontosan a 315-ös házszám a Bleecker Street végénél, ahol a többek között dús arcszõrzettel és tengerészgyalogosi múlttal rendelkezõ Hilly Kristal éppen a napellenzõt szereli fel újonnan megnyílt csehójának bejárata fölé. A hely neve CBGB-OMFUG (röviden CB's), vagyis Country, Bluegrass, Blues and Other Music For Uplifting Gourmandizers - a megjelölt mûfajok közül az utóbbi kitételben szereplõ ínyencségek nyernek majd különös jelentõséget. Az a két szakadt, de mégis excentrikus megjelenésû fazon, aki most szóba elegyedik a tulajjal, a Television nevû zenekarnak akar ide koncerteket szervezni. Tom Verlaine és Richard Lloyd határozottan állítják, hogy remekül nyomják a blues és country klasszikusokat, a bluegrassról nem is beszélve, s mindemellett még saját számaik is vannak. A trükk bejön, megkapják a vasárnapokat Kristaltól, aki ekkor még nem sejti, hogy ezek után ide csõdül majd a lebontásra ítélt Mercer Arts Center deviáns közönsége, meg mindenféle elvetemült zenekarok. Mint például az, amelyik ekkortájt így hirdette magát: "A Ramones nem oldies együttes, nem glam zenekar, nem játszanak se boogiet, se bluest. A Ramones 1974 egyik legeredetibb rockzenekara; számaik rövidek, lényegre törõk és potenciális sláger valamennyi. A tagok Johnny, Joey, Dee Dee és Tommy Ramone. Johnny, a gitáros olyan erõvel penget, hogy hangzása felér száz egyszerre eldördülõ mozsárágyúval. A gonosztevõ külsejû énekes, Joey hórihorgas alakja fenyegetõen tornyosul a többiek fölé a színpad közepén. Dee Dee, a legjóképûbb srác a csapatban, basszusgitáron játszik, míg a Ramones zenéjének lüktetését Tommy, a dobos biztosítja. A Ramones tagjai mindannyian Forest Hillsbõl származnak, és azok a srácok, akik itt nõttek fel, vagy zenészek lettek, vagy elmebetegek, vagy fogorvosok. A Ramonesben mindegyikbõl van egy kicsi, hiszen hangzásuk rokonságot mutat egy zápfogon dolgozó fúróval." Minden kezdet nehéz A hirdetés szerzõje kistermetû honfitársunk, Tommy Erdelyi (négyévesen került ki Amerikába a szüleivel '56-ban), a Ramones együttes menedzsere. A hangmérnöki karrierrõl álmodozó Tommy az általa mûködtetett próbahelyen akad össze a három másik Ramone-nal. A legelsõ felállásban még Joey (sz. Jeff Hyman 1951-2001) dobol, Dee Dee (sz. Douglas Colvin, 1952) énekel és basszusozik, Johnny (sz. John Cummings, 1951) pedig gitározik. Hamar kiderül, hogy Joey jobb lesz énekesnek, így viszont dobost kell keresni. A meghallgatásra jelentkezõ Led Zeppelin-rajongók azonban nem értik, mire gondolnak a srácok, ezért egy alkalommal Tommy beül a dobok mögé, és megmutatja, hogy szerinte mit is kéne itt ütni. "Tényleg, miért nem dobolsz akkor te?" kérdezik erre a többiek. A gyakorlat teljes hiánya nem lehet akadály, Tommy a menedzselés mellett ezt is bevállalja, és a többiekhez hasonlóan felveszi a Ramone nevet. A zenekarnév a Németországban nevelkedett Dee Dee ötlete volt; gyermekkori kedvence, Paul McCartney hívta magát Paul Ramone-nak a Beatles kezdeti korszakában. A többiekhez hasonlóan Dee Dee is magának való, nehezen kezelhetõ srác volt, rendezetlen családi háttérrel, aki szabadidejében háborús relikviákat gyûjtögetett, amiket aztán különféle drogokért cserélt el. Queensbe költözve cserealap híján ragasztózással töltötte az idõt; betépve képes volt órákon át hívogatni bizonyos telefonszámokat, amelyeknél a kicsengést valami idétlen csipogás jelezte, mivel ezt szórakoztatónak találta. A katonai fõiskoláról kihullott Johnnyval egy építkezésen akadt össze az 50. utca és a Broadway sarkán, ahol mindketten dolgoztak. ("Kiültünk reggelizni, bámultuk az arra járó csajokat, és elhatároztuk, csinálunk egy zenekart.") Johnnyt a baseball-mániája mellett olyan zenekarok tudták izgalomba hozni, mint a Stooges, a Rolling Stones vagy a Who. Amikor viszont néhány barátja egyszer elhívta az Amerikában turnézó Beatles egy koncertjére, Johnny egy zsák követ vitt be magával a bulira, és egész este kisebbfajta szikladarabokat hajigált a gombafejûek irányába. Kamaszkorában pedig neki is volt egy drogos korszaka, egyszer még egy gyógyszertárba is be akart törni, de a klasszikus Monthy Python jelenetet idézve tévedésbõl a szomszédos mosodába sikerült csak behatolnia. Joey a két alapító tag közös ismerõse volt. Ekkortájt egy Sniper nevû glam rock zenekarban énekelt, rózsaszín halfilézõ bakancsban és könyékig érõ fekete bõrkesztyûben. Gyakran léptek fel a Mercer Arts Centerben, és a szintén legfõképp iskolakerüléssel és hallucinogén anyagok tesztelésével foglalkozó nyakigláb srác ebben a klubban találkozott a Dictators zenéjével, amely az összes késõbbi Ramone közös kedvencének számító MC5, a Stooges és a New York Dolls után az utolsó állomást jelentette a punk rock kifejlõdéséhez vezetõ úton. 1974 tavaszán tehát Tommyval kiegészülve a harcra kész Ramones szorgalmasan gyakorolni kezd. Hamar kiderül, hogy feldolgozásokat képtelenek eljátszani, ezért inkább kifejlesztik saját minimalista stílusukat. Johnny teljes barrés akkordokat penget, mindig lefelé, de olyan intenzitással, hogy a technika primitívségének dacára alighanem Eddie Van Halen sem tudná utána csinálni. Dee Dee végig az alaphangon marad, Tommy hozza a kettõ-négyet, Joey pedig egy álmából felvert pszichopata hangján dünnyögi el a B kategóriás horror, sci-fi, és háborús filmekbõl, képregényekbõl és a mindezekkel keveredõ saját élményekbõl táplálkozó szövegeket. Az elsõ számuk címe "I Don't Wanna Get Involved With You" volt, ezt követi az "I Don't Wanna Walk Around With You", az "I Don't Wanna Be Learned, I Don't Wanna Be Tamed", majd az "I Don't Wanna Go Down to the Basement." Az ötödik szám címében azonban végre pozitív állásfoglalással találkozhatunk: a "Now I Wanna Sniff Some Glue"-ról van szó, amely nem csak egyes skót konzervatív politikusokat sarkall két évvel késõbb azonnali cselekvésre, de innen kapja a kezdõlökést Surci is a Magyar Taraj ragasztószívó rovatának beindításához. Hamarosan összeáll a Ramones elsõ, tizenhét perces mûsora, amit a CB's-ben mutatnak be. Kristal így emlékszik vissza: "Húsz szám tizenhét perc alatt, egyikbõl rögtön a másikba, hihetetlen energiával és hangerõvel… mintha kalapáccsal vertek volna fejbe. De mire szólt volna az ember, hogy 'elég, nem bírom tovább', már abba is hagyták." Mások szerint a végig a kétperces határ alatt maradó számok úgy szólaltak meg, mintha a srácok láncfûrésszel próbáltak volna utat vágni maguknak az õserdõben. De hát mit is várjunk ezektõl a fiataloktól, akiknek a zenélés mellett egyik legkedvesebb szabadidõs elfoglaltsága lomtalanításkor összeszedett, kiszuperált tévékészülékeket dobálni a háztetõrõl a gyanútlan járókelõk orra elé? ("A képcsõ kibaszott nagyot tudott durranni, majd beszartak tõle az emberek.") Kezdetben még elõfordul, hogy Dee Dee klasszikus beordítós beszámolása után négyen négy különbözõ számot kezdenek el, idõnként leállnak veszekedni, néha egyikük megsértõdik és leviharzik a színpadról, de azért '74 augusztus közepétõl az év végéig sikerül hetvennégy bulit lenyomniuk a CB's-ben, egyre gyarapodó közönség elõtt. Az elsõ alkalommal ugyan még csak a csapos és a kutyája van jelen a nézõtéren, de aztán lejön Andy Warhol és köre, utánuk az újságírók és az entellektüelek, végül pedig a kölykök is.   A punk születése A Ramonest látva az emberek elsõ reakciója általában a hisztérikus röhögés, vagy valami durvább káromkodás, a sokkot követõen azonban egyre többen ismerik fel az általuk prezentált új stílus forradalmi jelentõségét. Persze nem véletlen, hogy a zene helyett elõször a mikrofonállványra fonódó imádkozó sáska, a hullasápadt, napfényre elõrángatott mocsári lényre emlékeztetõ Joey köti le a nézõk figyelmét, de a cséphadaró kezû Johnny is szolgál meglepetésekkel: "Nézegettem a kék Mosrite gitárját, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami trükk folytán a gitár fehér elõlapja lassan vörösbe megy át. Utána vettem észre, hogy Johnny pengetés közben elvágta az ujját, és a kispriccelõ vér finom permetként vonta be a hangszer egész testét," emlékszik vissza Ira Robbins újságíró. A hetvenes évek elejének dögunalmas progresszív rockzenéjén lefáradt újságírók közül egyre többen kezdenek lelkesedni a felturbózott rágógumi-rockot nyomató életre kelt képregényhõsök iránt, és nem csak Amerikában. Az angol New Musical Express már '75 õszén a rockzene megmentõiként üdvözli az ekkor még lemezszerzõdéssel sem rendelkezõ Ramonest. Persze ami késik, nem múlik. Danny Fields, az MC5 és a Stooges menedzsere (és egyben bennfentes szerkesztõ/riporter) is beindul a Ramonestõl, és beajánlja õket Seymour Steinnél, a Sire nevû független kiadó fõnökénél, aki hosszas hezitálás után végül '75 végén leszerzõdteti a zenekart. 1976 február 2-án a Ramones stúdióba vonul, hogy rögzítse elsõ nagylemezét. Február 19-én készen vannak. ("A végén megkérdezték, hogy meg akarjuk-e hallgatni, mire azt mondtuk, hogy 'nem', és hazamentünk.") Tizennégy számot sikerül huszonnyolc percbe sûríteni a címében is a zenekar nevét viselõ albumon, amely mindössze 6,400 dolláros költségvetéssel készül, szemben az ötvenezer dolláros átlaggal. Az elsõ punk rock lemez 1976 április 23-án jelenik meg. A lemez komoly sajtóvisszhangjának köszönhetõen New Yorkon kívül is koncertezhetnek végre: elõbb Boston, Toronto, Washington D.C. és Chicago kerülnek sorra, majd 1976 július 4-én átrepülnek Angliába, hogy a CB's ötvenfõs közönsége után egy kétezer fõs tömeg elõtt játszhassanak a londoni Roundhouseban a Flamin' Groovies és a Stranglers társaságában. Ezen az estén, illetve az 5-én, a Dingwalls klubban tartott klubkoncerten, felbukkan a készülõdõ angol punkhullám összes jelentõsebb zenekarának (Sex Pistols, Clash, Damned) teljes tagsága. Chrissie Hynde (Pretenders) szerint a Ramones volt az egyetlen kívülálló zenekar, akire valamennyien felnéztek. ("Sid Vicious éjjelente beszpídelve, Ramones lemezekbõl tanult basszusgitározni. Õk voltak a kedvenc zenekara.") Egy héttel a Roundhouse-beli koncert után beindul az angol punk elsõ számú fanzine-je, a Sniffin' Glue, a Glasgow Evening Times pedig augusztusban már címlapsztorit közöl a Ramones által népszerûsített ragasztószívás okozta skóciai halálesetekrõl, mire James Dempsey, helyi konzervatív honatya azonnal a Ramones lemez betiltását kezdi követelni.

Erre ugyan nem kerül sor, de a '77 januárjában megjelenõ második albumra (Ramones Leave Home) jogi problémák miatt nem kerülhet rá a "Carbona Not Glue" címû dal, amelyben már a nevezett tisztítószert ajánlják hangulatmódosításra a ragasztó helyett, kiváltva ezzel a gyártó tiltakozását. Helyette ráteszik az amerikai változatra a "Sheena Is a Punk Rocker" címû potenciális slágert, amit viszont a punk mûfaj (a Sex Pistols botrányainak köszönhetõ) megbélyegzése miatt nem hajlandók játszani a rádiók. Maradnak támogatónak az újságok: az NME ezúttal a Pinhead címû Ramones-himnuszra hívja fel a figyelmet, amelyben a zenekar a kor "morális-, politikai- és társadalomfilozófiájának esszenciáját sûríti össze a 'Gabba Gabba Hey' kifejezésben." Áprilistól a CB's-bõl ismert Talking Heads társaságában európai turnéra indulnak, melynek során az entellektüel társaság egyre inkább Johnny idegeire megy. ("Jerry, a billentyûsük állandóan olvasott a buszban, hozzá se lehetett szólni, Tina, a basszusgitáros csaj, meg morálisan elfogadhatatlannak tartotta, hogy nekünk roadjaink voltak és nem magunk cipeltük a cuccot, mint õk.") Tina viszont akkor borul ki igazán, amikor meghallja, hogy a négy Ramone azért akar minél hamarabb Párizsba érni, mert ott van McDonalds. A francia fõvárosban alkalmuk nyílik megnézni a Sex Pistolst is. Johnny amatõr társulatnak tartja õket, akik számukra nem lehetnek konkurencia. A Pistols kis teljesítményû erõsítõi különösen szánalomra késztetik, hiszen a Ramones akkora cuccal turnézott, hogy a marseillesi fellépés alkalmával nekik köszönhetõen maradt áram nélkül órákon át Franciaország második legnagyobb városa. Itt megjegyezhetjük, hogy a konzervatív politikai beállítottságú Johnny nem véletlenül kapta a "Führer" becenevet: a turnék során vasszigorral fegyelmezi a zenekart, különösen a nehezen kezelhetõ Dee Deet, és kézben tartja a Ramones pénzügyeit is. Helykeresés a rockbizniszben 1977-ben már közel 150 fellépésük van, több, mint az elsõ három évben összesen. (Ezt a tempót tartják a késõbbiekben is, így jutnak el 1996 augusztus hatodikán a kétezer-kétszázhatvanharmadik, utolsó koncertig.) A kiadó elintézi, hogy játszhassanak nagyobb nevek, például a Kinks, a Black Sabbath, sõt a Toto elõtt, de ezek a koncertek, érthetõ okokból, katasztrofálisan sülnek el. Maradnak tehát inkább a rokonlelkû zenekaroknál: Joan "I Love Rock'n'Roll" Jett csajbandája, a Runaways, vagy a nagy példakép Iggy sokkal jobb választásnak bizonyulnak. Még 1977 novemberében megjelenik korai Ramones-trilógia harmadik klasszikus darabja, a Rocket To Russia. Minimalista, de pont így tökéletes rágógumi-punk, a megszokott minõségben. A ragasztó és a Carbona után itt két számban is ("I Wanna Be Well", "Teenage Lobotomy") a DDT nevû rovarirtó alternatív felhasználásának lehetõségét vetik fel; itt már nem lehet nem észrevenni az iróniát. Az egyetlen lényeges változás, ami a zenei spektrum jövõbeli tágulását vetíti elõre, a Ramones történetének elsõ gitárszólója a "Here Today, Gone Tomorrow"-ban, amivel alaposan meglepik a kritikusokat. Az ezúttal is nagyon pozitív sajtóvisszhang, és a további intenzív koncertezés dacára a lemezeladások nem váltják be a hozzájuk fûzött reményeket, és a fellépésekbõl sem folynak be jelentõsebb összegek. Dee Dee így jellemzi visszatekintve a helyzetet: "Százhúsz dolcsit kerestem hetente, miközben a heroin-függésem napi száz dolláromba került." De nem csak Dee Dee elégedetlenkedik. A befektetett munkával szemben eltörpülõ eredmények a turnézásba amúgy is belefáradt Tommyt '78 elején a zenekarból való kilépésre késztetik. Producerként viszont a késõbbiekben többször együttmûködik még a zenekarral, amellyel jó viszonya változatlan marad. Tommy utódja Marky Ramone (sz. Marc Bell, 1956) lesz, aki addig Richard Hell Television utáni zenekarában, a Voidoidsban dobolt. Markynak három hete van megtanulni a számokat, mielõtt májusban a Ramones stúdióba vonul megkezdeni a negyedik album, a Road To Ruin felvételeit. Sikerül. Az új lemez pedig nem csak a dobosváltás miatt vízválasztó a zenekar életében. Hiába van ezen a legszebb Ramones tradíciókat követõ "I Wanna Be Sedated", azzal a legendás egy hangból álló gitárszólóval, vagy a hardcore egyik alapzenekarának nevét adó "Bad Brain", a rajongókat ledöbbentik az olyan country beütésû balladák, mint a "Questioningly" vagy a "Don't Come Close". Hiába, az eddigi gyengécske lemezeladási mutatókon valahogy lendíteni kell, ezt célozzák meg a zenei spektrum szélesítésével. A kritika megosztott, egyesek a kezdeti lendület elvesztése miatt fanyalognak, mások viszont a megnyíló új távlatokon lelkendeznek és kíváncsian várják, mikor áll elõ a Ramones a maga Bors Õrmester albumával. Hamarosan, csak elõbb még kiadnak egy dupla koncertalbumot It's Alive címmel, majd szerepelnek Allan Arkush Rock'n'Roll High School címû filmjében. Aztán jöjjön, amilyet még nem látott a világ: a kiadó javaslatára Ramones lemezt készít Phil Spectorral a Beatles és a Rolling Stones megalomániás producerével, aki kizárólag szimfonikus jellegû, monumentális megszólalásban tud gondolkodni. A visszavonultan élõ maestro villájába invitálja a négy megszeppent Ramone-t, hosszasan várakoztatja õket, majd színpadiasan bevonul és megkérdi tõlük, hogy jó lemezt, vagy nagyszerû lemezt szeretnének-e inkább csinálni. Végül egyik sem jön össze, a zenekar viszont majdnem rámegy erre a kísérletre. Az egyre súlyosabb drogproblémákkal küzdõ Dee Dee-vel az alkoholista és idegbeteg Spector annyira nem bír kijönni a felvételek során, hogy egy hevesebb vitájuk alkalmával fegyvert fog rá, mire Dee Dee fogja magát és otthagyja a francba az egészet. (Máig se tudja, ki játszott helyette a lemezen végül.) De a többiek is megszenvedik ezt a találkozást: Spectornak csak a keverés hat hónapig tart, egyszerûen nem bírja befejezni, õrületbe kergetve ezzel a villámgyors, mindenféle pöcsöléstõl mentes stúdiózáshoz szokott zenekart. Az 1980-ban megjelent End Of The Century, bár a korábbiaknál jobban fogy, kétszázezer dolláros költségvetéssel sem hozza meg az annyira áhított áttörést, hiába kerül be a Ronettes-feldolgozás "Baby, I Love You" a brit Top 10-be. Ahogy Johnny utólag levonja a tanulságot: "A Ramones bizonyos dolgokat jobban csinál, mint mások, és szerintem ezeknél kellett volna maradnunk. Ha elkezdünk olyan dolgokat csinálni, amiben mások jobbak, akkor azt azok fogják jobban csinálni… A punk és a pop kombinációjában mi vagyunk a legjobbak. A sima popzenében mások." Akik minden jóból kimaradtak Úgy tûnik, ezzel az utolsó lehetõségük is elúszott. Miközben a Ramones továbbra sem kell a rádióknak, a volt CB's-beli bajtárs, a Blondie már listavezetõ slágerekkel rendelkezik, és az általuk inspirált Clash is leelõzi õket népszerûség tekintetében. A punk elsõ nemzedékének leleményesebb képviselõi meglovagolják az új hullámot, és eladják, ami még eladható a forradalmi kelléktárból. A Ramones pedig zsákutcába kerül: hiába próbálkoznak elõbb tovább a rádióbarátabb vonalon a '81-es Pleasant Dreams, majd a '83-as Subterranean Jungle lemezekkel, majd a '84-es Too Tough To Die-on a régi idõk húzósabb hangzásához való visszatéréssel, a break és a szintipop éveiben esélyük sincs a várva várt áttörésre. Az alkoholproblémával küszködõ Markytól '83-ban kénytelenek megválni. Az utód Richie Ramone (sz. Richie Reinhardt, 1957), aki a '86-os Animal Boy lemez legnagyobb slágerét a "Somebody Put Something In My Drink"-et jegyzi, de miután felesége bíztatására egyre anyagiasabbá válik, a '87-es Halfway To Sanity album után röpül is a zenekarból. Utódja immár józan életvitelû elõdje, Marky lesz. A következõ tagcserét a beszámíthatatlan basszer '89-es, Dee Dee King néven kiadott rap szólóalbuma vetíti elõre. Dee Dee még aktívan kiveszi a részét a soron következõ stúdióalbum, a Brain Drain számainak írásában, így õ jegyzi a Stephen King regénye alapján készült Pet Sematary filmzenéjeként felhasznált azonos címû slágert is, amelyet Howard Stern az év legjobb számának nevez. Aztán '89 júliusában kilép. A számírásban külsõ munkatársként továbbra is besegít, de a zenekarban helyét a tengerészgyalogságtól frissen kilépett C.J. Ramone (sz. Christopher Joseph Ward, 1965) veszi át. Amikor '74-ben Johnny feladta a munkáját a zenélésért, úgy tervezte, hogy csinálnak egy lemezt, aztán visszamegy majd az építkezésre dolgozni. Erre nem volt szükség, viszont mivel a visszavonuláshoz szükséges anyagi biztonságot jelentõ lemezeladási mutatókat az elsõ tizenöt év alatt nem sikerült megközelíteni, a Ramones a kilencvenes évek elsõ felében tovább próbálkozik. Helyzetüket találóan jellemzi a Trouser Press magazin "Mit csinálnának a rocksztárok, ha nem zenélhetnének?" címû felmérése, ahol a politikus Joe Strummer és a gyermekpszichológus Johnny Rotten mellett a Ramone-ok mint potenciális munkanélküliek szerepelnek. Miután a '92-es Mondo Bizarro és a '94-es, régi kedvencek Ramones-átiratát tartalmazó Acid Eaters is leveri a lécet, úgy tûnik húszéves fennállásukra kapnak még egy esélyt. Bekövetkezik ugyanis a punkzene veszélytelenebb változatának régóta esedékes kereskedelmi áttörése: a Green Day és az Offspring bekerül a kereskedelmi rádiók és tévék mûsorába és lemezek millióit adja el. Ebbõl a Ramones is ki szeretné venni a részét, és kihoz egy búcsúlemezt Adios Amigos címmel, amit egy nagyszabású búcsúturné is követ, miközben érdeklõdve figyelik a lemezeladások alakulását. Ezek azonban a visszavonulás mellett szólnak, így '96 augusztusában végleg lehúzzák a rolót. Happy End nincs, és az epilógus sem túl szívderítõ. A súlyosan leamortizálódott Dee Dee 2002 júniusában meghal heroin-túladagolásban, Marky haknizik (legutóbb Jerry Onlyékkal), miközben Johnny sörrel a kézben otthon nézi a baseballt a tévében, Joey pedig odafentrõl röhög az egészen. www.officialramones.com/