The Clash Nagyvárosi gerillák 1976 április elsején Joe Strummer gondolt egyet és elhatározta, feloszlatja zenekarát, az elsõ kislemezének megjelenése elõtt álló 101'ers-t. Aznap este ugyanis egy bizonyos Sex Pistols társaságában léptek fel, Joe pedig megérezvén az új idõk szelét, rögtön tudta, neki most punkzenekart kell alakítania. Eközben London egy másik részében a hasonló felismeréstõl vezérelt Mick Jones próbálta London SS nevû zenekarát a punk irányába terelni. Kezdetben a késõbbi Generation X és Sigue Sigue Sputnik-tag Tony James basszusozott itt, akinek a helyét aztán Jones gyerekkori barátja, Paul Simonon vette át. A zenekar ügyeit a Pistols-menedzser Malcolm McLaren üzlettársa, Bernard Rhodes tartotta kézben, míg a folyton változó tagok között megfordult Brian James, a Damned késõbbi gitárosa, valamint Chrissie Hynde, a Pretenders énekesnõje is. A skót-örmény származású Strummer, eredeti nevén John Mellor, egy brit diplomata fiaként született Törökországban, ahonnan elõbb Egyiptomba, ezután Mexikóba, majd Németországba költözött a család. Húsz évesen viszont már London utcáit rótta, alkalmi munkákból, sírásásból és fûnyírásból tartotta el magát és egy foglalt ház pincéjében gyakorolt rhythm&blues zenekarával, a 101'ersszel. A mûvészeti fõiskolából kimaradt Jones és Simonon mindketten London fõleg bevándorlók lakta munkásnegyedében, Brixtonban nõttek fel. Így a késõbbi Clash-himnusz "White Riot" témáját szolgáltató, '76 szeptemberében lezajló Notting Hill-i faji zavargásokat Jones a lakásuk ablakából nézhette végig. Strummer május végén csatlakozott az ekkor már Clash-re keresztelt London SS-hez, oldalán a 101'ers másik gitárosával Keith Levine-nel. Levine néhány koncert után drogproblémái miatt kiszállt a zenekarból, hogy aztán évekkel késõbb majd John Lydon (Johnny Rotten) Public Image Ltd-jében bukkanjon fel. A dobokat ebben a korai idõszakban még Terry Chimes (gúnynevén Tory Crimes) püffölte, a Clash klasszikus felállása '77 februárjában a helyére lépõ Nicky "Topper" Headonnel vált véglegessé. A júliusban a Pistols elõtt már egyszer fellépett Clash igazi debütálása a '76 szeptemberében megrendezett 100 Club-beli punkfesztivál volt, amelyen egyszerre mutatkozhattak be az eddig csak elszigetelten mûködõ punkzenekarok, a Sex Pistols, a Damned, a Buzzcocks, a Siouxsie and the Banshees, a Vibrators és a Clash. A New Musical Express helyszínen tartózkodó tudósítója, Geoff Hill a következõket írta a Clashrõl: "A számaik rövidek és lényegre törõk… az elõadásmódjukból úgy tûnik, hogy kifejezetten kedvelik a rockzenét." És tényleg. A Clash nem csak Hillt gyõzte meg, de a CBS lemeztársaság képviselõit is, akik '77 februárjában, miután Strummerék már a Sex Pistols hírhedt "Anarchy" turnéján is részt vettek, leszerzõdtették õket. A három egymást követõ hétvégén rögzített és címként is a zenekar nevét viselõ lemezen még Chimes dobolt, de utána rögtön lelépett, átadva a helyet Headonnek. Az albumról elsõ kislemezként megjelentetett "White Riot" egyértelmû állásfoglalás volt az ekkortájt Angliában egyre inkább fokozódó fajgyûlölet ellen. Miközben Rod Stewart és Eric Clapton elismerõen nyilatkoztak Enoch Powellrõl, a bevándorlók ellen uszító politikusról, a Clash részt vállalt a Rock Against Racism kampányban, zenéjébe pedig egyre több fekete elemet vitt be. Így már az elsõ lemezen szerepelt a Junior Murvin-feldolgozás "Police and Thieves", amelynek eredetije az "A Ravasz, az Agy és két füstölgõ puskacsõ" filmzenéjében is hallható. A Clash tagjai a Sex Pistols látszólag céltalan nihilizmusmával szemben megpróbálták elhitetni, hogy az általuk ábrázolt negatív jelenségek megváltoztathatók. Törvényen kívüli nagyvárosi gerilláknak tartották magukat, akik a társadalmi igazságtalanságok ellen harcolnak. Mindezt olyan elképesztõ energiával és beleéléssel adták elõ, hogy nem lehetett kételkedni a hitelességükben. A '77 végén megjelent elsõ Clash lemezt a CBS amerikai részlege nem volt hajlandó kiadni, így aztán a The Clash lett minden idõk legkelendõbb import albuma az Egyesült Államokban. A zenekar a Buzzcocks és a Jam társaságában indult a lemezbemutató "White Riot"-turnéra. Miközben õk az országot járták, a CBS a megkérdezésük nélkül választotta ki második kislemeznek a "Remote Control" címû számot. A zenekar erre felháborodásában a dub/reggae ikon Lee "Scratch" Perry segítségével rögzített "Complete Control" megjelentetésével vágott vissza, amelyben a mûvészi szabadság megnyirbálása ellen tiltakoztak. Eközben a törvényen kívüli imidzset erõsítendõ, a Clash tagjainak többször is meggyûlt a baja rendõrséggel. Strummert még '77 júniusában rajtakapták, amint egy közterületen található téglafalra éppen a "Clash" szót mázolja fel. A példátlan gaztett bírósági tárgyalása miatt Joe kénytelen volt elmulasztani ugyanakkor esedékes jelenését Newcastle-ben, ahova egy hotel kárára elkövetett párnahuzat-lopási ügy miatt kellett volna elmennie. De a többiek sem tétlenkedtek. Az éppen unatkozó Simonon-Headon ritmusszekció 1978 márciusában versenygalambokra lövöldözött a próbahelyüknek otthont adó épület tetejérõl, s a két vandált csak fejenként 1,500 fontos óvadék ellenében engedték szabadlábra. 1978 nyarán megkezdõdtek a második album felvételei Sandy Pearlman (ex-Blue Öyster Cult) irányításával. A zenekar az amerikai piac igényeinek megfelelõ hangzást szeretett volna, ezzel szemben a Give 'Em Enough Rope csak Angliában ért el kirobbanó sikert. A következõ évben ezért két amerikai turnét is bevállalt a Clash, a köztük maradt idõt pedig a The Cost of Living EP kiadására használták fel. Ezen szerepel a Bobby Fuller Four "I Fough the Law" címû számának Clash-átirata, amit még az elsõ amcsi turné alatt kedveltek meg a srácok. Már az amerikai turnék során is fõleg R&B elõadókat hívtak meg elõzenekarnak, de a Clash zenei spektrumának tágulása a '79 decemberében megjelent dupla album, a London Calling után lett igazán látványos. Ez a fantasztikus punk-reggae-ska-rhythm&blues-rockabilly-jazz egyveleg nem csak a Clash fõmûve. A London Callingot 1990-ben a Rolling Stone magazin - mivel odaát csak 1980 januárjában jelent meg - a nyolcvanas évek legjobb lemezének választotta, míg 1998-ban a brit Q Magazin a hetvenes évek elsõ számú albumaként hozta ki. Miután az elmúlt évtizedben sem történt semmi érdekes a könnyûzenében, maradjunk abban, hogy az utóbbi harminc év legkiemelkedõbb lemezérõl van szó.

Meghasonlás Az új évtizedet kiterjedt turnézással kezdte a zenekar, s közben megjelent a Clash-mozi Rude Boy is. Ebben a zenekart az egyik road mindennapjain keresztül mutatják be, mindezt némi baloldali agitációval fûszerezve. Így például az egyik jelenetben Joe Strummer kiokítja a tudatlan fõhõst, hogy a pólóján látható "Brigade Rosse" felirat nem egy Martini-fajta. Joe ekkor még nem sejthette, hogy egyszer majd õt is vörös festékkel spriccelik le a nála is keményvonalasabb agitátorok… Ezután a London Calling folytatását elkészítendõ New Yorkba repült a zenekar, s elõzetesként megjelentettek Black Market Clash címmel egy kislemezek B-oldalaiból és eddig kiadatlan felvételekbõl álló lemezt. Azok a rajongók akik '80 karácsonyán a tripla Sandinista! albummal lepték meg magukat, alighanem többségükben csalódtak. Ezen az anyagon csak nyomokban lelhetõ fel a Clash korábbi punkos jellege, ehelyett itt már a végletekig fokozzák az eklektikát a dub, a funk, a gospel, a bebop és még vagy egy tucatnyi különbözõ stílus kipróbálásával. Az értetlenül fogadott lemez nagyot bukott, különösen Angliában. A nicaraguai forradalmárok ügyénél kisebb dolga is nagyobb volt a Thatcher-éra polgárainak. A kritikusok által legyilkolt mû lehetséges rehabilitációja csak mostanában merült fel, mivel a Sandinista! maga idejében példátlanul merész kísérletezõ szelleme a mai mûfajok közti kalandozások elõzményének is tekinthetõ. "Minden nagy zenekart le kéne lõni mielõtt elkészítik a maguk Combat Rockját," mondta valaha egy kritikus. Azért mi ne legyünk ennyire szigorúak. Ha nincs a "Should I Stay Or Should I Go", vagy a "Rock the Casbah", ma valószínûleg jóval kevesebben ismernék a Clasht. Az utolsó igazi Clash album Glyn Johns, a Rolling Stones, a Who és a Led Zeppelin producerével készült 1982-ben és bár egyértelmûen a kommersz irányába mozdul el egy tágabb közönség elérése érdekében, azért nem tekinthetõ árulásnak. A "Rock the Casbah" még Headon szerzeménye volt, de az ekkor már komoly drogproblémákkal küzdõ dobost el kellett küldeni, a helyére pedig az elõdbõl utóddá avanzsált Terry Chimes került. Sokáig ugyan nem örülhetett ennek, mert '83 tavaszán õt is kirúgták, az új dobos Pete Howard lett. "Topper" Headon eközben egyre mélyebbre süllyedt, heroin-dílerként tevékenykedett és 1987-ben gondatlanságból elkövetett emberölésért (egyik ügyfele túladagolásban meghalt) 15 hónapra le is csukták. A Combat Rock megjelenését követõen a Who elõzenekaraként turnézott a Clash Amerikában, de mindenhonnan kifütyülték õket. A morális válság mellett a menedzser Bernie Rhodes és Mick Jones kapcsolata is pattanásig feszült. Végül Rhodes rávette Strummert és Simonont, hogy rúgják ki Jonest. A tagok között zenei nézetkülönbségek is voltak, Jones tovább akart lépni a populárisabb mûfajok felé, míg Strummer és Simonon a punkhoz szerettek volna visszatérni. A szakítást követõen Mick Jones Big Audio Dynamite néven hozott létre egy sikeres dance-funk együttest egykori London SS-beli társa, Tony James közremûködésével, míg Strummerék két új gitárossal töltötték fel az üresedést a Clashben. Vince White és Nick Sheppard mûködött már közre a Cut the Crap album felvételeinél, de ezt az 1984-es lemezt utóbb mind Strummer, mind Simonon megtagadta, így ez már inkább csak az epilógus a Clash történetében. 1988-ban, Earthquake Weather címû szólólemezének megjelenése elõtt Strummer így emlékezett a Clash sztori végére: "Hibáztam… Be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a Clash, és nem Mick (Jones). Rájöttem, hogy ostoba voltam. Rájöttem, hogy ez a dolog nem egy emberrõl szólt, hanem a négyünk közti kölcsönhatásról és ez a varázslat akkor ért véget, amikor Toppert kirúgtuk, nem amikor Micket." Külön utakon A Clash 1986-ban hivatalosan is bejelentett feloszlása után, de még a már említett '89-es szólólemeze elõtt Strummer besegített Mick Jonesnak a Big Audio Dynamite '86-os No. 10 Upping Street címû albumán és több filmben is szerepelt, így például Jim Jarmusch Mystery Trainjében. 1991-ben rövidebb ideig kisegítette a Shane MacGowan nélkül maradt Poguest, '96-ban pedig a Black Grape "England's Irie" címû slágerében mûködött közre. 1999 októberében, Mescaleros nevû új zenekarával, tíz év után ismét önálló anyaggal állt elõ Rock, Art and The X-Ray Style címmel, amit 2001-ben a Global a Go-Go követett. Aztán 2002 decemberében Joe Strummert elvitte egy szívroham. (Milyen rossz ezt leírni…) A nem sokkal halála elõtt felvett utolsó Mescaleros lemez, a Streetcore, 2003 októberében jelenik meg. Mick Jones eközben szép sikereket könyvelhetett el a dub, reggae és free-jazz elemekkel, valamint a legkülönbözõbb hangmintákkal operáló klubzenekarával, a Big Audio Dynamite-tal. Az 1985-ös felállással négy lemezt adtak ki (This Is Big Audio Dynamite - 1985, No. 10 Upping Street - 1986, Tighten Up Volume '88 - 1988, Megatop Phoenix - 1989), majd miután '90-ben Mick magára maradt, új arcokkal létrehozta BAD II néven a zenekar még inkább elektronikus tánczene-orientáltabb folytatását. A leginkább krónikusan alultáplált albínó gorillára emlékeztetõ Paul Simonon a Clash kimúlása után Havana 3 A.M. néven alakított egy rockabilly zenekart, de ez csak egy lemezt jelentetett meg '91-ben. Paul azóta eredeti szakmájának, a festészetnek él. Topper pedig jól lefogyott a börtönben, hogy a dobosról se feledkezzünk el. Amióta '91-ben a Levi's reklámnak eladott "Should I Stay Or Should I Go"-nak köszönhetõen a Clash végre magáénak tudhatott egy poszthumusz elsõ helyezést a brit listákon, idõrõl idõre felröppennek az újraegyesülés körüli pletykák. 1996-ban, a Sex Pistols feltámadásakor elterjedt az a hír, hogy a Clash lenne az éppen esedékes Lollapalooza Tour fõzenekara, de ez nem valósult meg. '99-ben sem volt elég ehhez a Strummer-lemez, az archív koncertfelvételek, a Burning London címû Clash feldolgozás album, meg a Westway To The World címû dokumentumfilm, amelyben a tagok vallanak a zenekarról. Késõbb az Ian Dury emlékére rendezett koncert kapcsán voltak ilyen találgatások, de a legenda aprópénzre váltása elmaradt, most már véglegesen.